[II. 39. - Sosem szokott sírni]

Halihalloo,

oiii utolsó előtti rész&még egy Liam szemszög&Niall's birthdaay!!! Happy birthday my love!♥♥♥ Okay vissza a részhez. Lehet picit gonosz voltam, but kellett bele így a vége felé egy kis aggodalom, plusz Preston már rengeteget nőtt és így kapóra jött az egész. Ah, most már azt kívánom bár több részt írtam volna velük és baby Paynoval.:( Buttt így sikeredett, soo remélem tetszeni fog és jó olvasást! Xx♥

Liam Payne

Néhány hónap elteltével...

A reggelünk ugyanúgy indult, ahogyan szokott. Preston hét körül felébredt, így Chanel keltett engem is, mivel nekem mennem kellett be a stúdióba. Elkészülődtem, míg Chanel megetette, megbüfiztette és tisztába rakta Prestont, aztán reggelit kezdtem készíteni, amit aztán a pulton hagytam, mivel Chan még nem eszik ilyen korán, Preston pedig akkor kap valami gyümölcsöt reggeli pótló gyanánt, mikor az anyukája is eszik. Én mindenesetre összekészítettem a szendvicseimet, meg kávét, aztán pedig a táskámat, amiben, mint mindig most is hatalmas káosz uralkodott. Elköszöntem Prestontól, agyon puszilgattam, elmagyaráztam neki, hogy dolgozni megyek, és hogy majd délután találkozunk, és bár persze ebből még egy szót sem értett, talán csak annyit, hogy apa, akkor is teljesen hozzászoktam, hogy megosszak vele ilyen dolgokat, úgy hogy minden alkalommal így köszöntem el tőle. Nyomtam pár csókot feleségem szájára, motyogtam pár pajzán megjegyzést a fülébe, aztán a táskámmal a vállamon a garázsba mentem és kiálltam a kocsimmal onnan, majd a kertből kikanyarodva a belváros felé vettem az irányt. Egyszerre érkeztem a stúdió elé Harryvel, és folyamatosan az albumról és a dalokról magyarázva mentünk be az épületbe. Rögtön neki is ugrottunk a munkának meg sem várva Louist vagy Niallt, egyrészt mert szorított minket a határidő, másrészt pedig szeretnék minél hamarabb szabadulni, hogy a kisfiammal és a feleségemmel tölthessem a délutánomat. Persze idő közben befutott hiányzó két bandatársunk is, így hát ténylegesen neki láttunk a munkának és meg sem álltunk fél tizenegyig, mikor is végre tartottunk egy kis szünetet, hiszen már szétpukkadt a hólyagom annyira kellett pisilnem. Mire visszaértem Niall is visszaért az automatától és megdobott egy dobozos üdítővel, amit megköszönve huppantam le a barna bőrkanapéra. A farzsebemből előhalásztam a telefonomat, és épp hogy a kezembe került, máris rezegni kezdett. A képernyőn Chanel neve állt egy közös fotónkkal, amit még a családjánál töltött számomra első alkalomkor csináltunk Miamiben a tengerparton.

- Szia Chan – raktam rögtön a fülemhez a telefont, aztán felhúztam a vállamat, hogy megtámasszam vele a készüléket, majd kinyitottam az üdítőmet.

- Liam, Preston rosszul van – szólt bele rögtön komoly hangon, mire majdnem visszaköptem a fém üvegbe a kólát, és elkerekedett szemekkel ültem fel a félig fekvő pozíciómból.

- Hogy érted, hogy rosszul van? – kérdeztem vissza.

- Nyöszörög, csimpaszkodik rám, ha lerakom sír és szerintem be is lázasodott.

- Bassza meg! – csúszott ki a számon.

- Liam, hazatudnál jönni? – kérdezte kétségbeesetten, én pedig rögtön felálltam a kanapéról. – Fogalmam sincs, mit csináljak és szegény tényleg nincs jól, tudod, hogy nem szokott sírni. Úgy aggódom érte.

- Igen, persze, indulok. Nyugodj meg, minden rendben lesz.

- Mi történt? – kérdezte halkan Niall, mire rápillantottam röviden, majd vissza az asztalra, miközben a táskámba szórtam bele a cuccaimat.

- Legyetek készen, megyünk az orvoshoz.

- Oké. Siess – tört meg a hangja, én pedig az alsó ajkamba haraptam, hogy elnyomjam a feltörekvő, mélyről jövő káromkodást, ami kikívánkozott belőlem.

- Sietek – mondtam, aztán már le is raktam és tovább sepertem mindent a táskámba.

- Liam, mi történt? – kérdezte rögtön Harry mögülem.

- Preston beteg. Még soha nem volt beteg. És sír. Sosem szokott sírni. Mennem kell – hadartam letaglózva, miközben csak arra tudtam gondolni, hogy Preston mennyire rosszul lehet.

- Jól van, menj csak, aztán hívj, hogy mi volt az orvosnál – válaszolta Harry.

- Mi baja? – kérdezte Louis.

- Lázas, meg nekem már csak az is elég, hogy sír.

- Értem, vigyázz az úton.

- És szólj, hogy mi van vele – tette hozzá Niall.

- Oké, majd üzenek. Bocs srácok – kaptam fel a táskát a vállamra, aztán a telefonomat szorongatva már ki is rontottam a szobából. Valószínűleg várni fog rám egy bírság, ha nem kettő, de megérte, mert rekordidő alatt értem haza. Beálltam a garázsba, úgy hogy mivel már ott voltam, kiálltam az Audival és csak utána caplattam a bejárati ajtóhoz, ami mögött Chanel már az egyik kezében a mellkasára szorítva a bebugyolált Prestonnal, míg másik kezében a bébi hordozóval állt. A vállát pedig Preston táskája húzta le.

- Azóta is sír? – kérdeztem rögtön, miközben már át is vettem tőle Prestont és magamhoz húztam, majd az arcából eltolva a takarót, nyomtam nedves bőrére pár puszit. Ki nem állhattam mikor sírt, legszívesebben vele együtt sírtam volna, a szívem megszakadt, a szemeimbe pedig automatikusan könnyek gyülekeztek. Nevezhettek gyengének, de tényleg nem bírtam Prestont sírni hallani.

- Igen. Végig ordított, amíg felöltöztettem. De rájöttem mi baja van. Jön a foga. Felül az egyik középső. És ettől be is lázasodott, meg nyűgös. De azért menjünk az orvoshoz.

- Tényleg, a foga! – esett le nekem is, aztán megfordultam és az autó felé indultam, aminek a hátsó ajtaját már előre kinyitottam. – Szegénykém, ennyire fáj neki? – kérdeztem, miközben Preston sapkába bújtatott fejét puszilgattam. – Még be is lázasodott tőle.

- És ezért is nyűgös. Örültem volna neki, ha legalább a láz elkerül minket – mondta Chanel, miközben mellénk sietett és berakta Preston ülését középre, aztán már rögtön be is kötötte azt.

- Erről senki sem tehet Chan. Elmegyünk az orvoshoz, aztán ő majd ír fel nekünk valami gyógyszert és különben is, plusz vizsgálat sosem árt. Aztán majd a gyógyszertől jobban lesz.

- Hát nagyon remélem. Na, add ide. Jól van édesem, semmi baj – csókolgatta az arcát, miközben átvette tőlem, aztán berakta a bébi hordozóba, én pedig megkerültem a kocsit és gyorsan beültem a volán mögé. Miután Chanel bekötötte Prestont, beült ő is mellé, behúzta az ajtót és indulhattunk. Preston végig ordította az utat is, leginkább azért, mert nem ölben volt, hanem feküdnie kellett. Nem segített az sem, hogy Chanel végig mellette volt és cirógatta, meg beszélt hozzá, sőt még az sem, hogy énekeltem. Könnyekkel a szememben hajtottam az orvosi rendelő elé, ahol aztán sokan felfigyeltek ránk, mivel Preston ordított, de most ez volt a legkevesebb gondunk. Szerencsékre betudtak szúrni minket két másik rutinvizsgálatra váró baba közé, és előttünk is csak öten voltak, úgy hogy a váróterem kitapétázott falai közt leültünk egy-egy műanyag székre és próbáltuk Prestont csitítani. El is hallgatott, amint kikerült a hordozóból és Chanel a mellkasára fektette őt. Továbbra is nyöszörgött, de nem sírt már olyan keservesen, ami némi megkönnyebbülést nyújtott, de persze nem eleget. Levettük róla a kabátját és a sapkát is, ő pedig üveges szemekkel és lefelé konyuló szájjal nézett rám. Megszakadt a szívem szomorú arcát látva, így hát lehunytam a szemem és hozzá hajolva puszikat nyomtam tűzforró homlokára. Még mindig nyöszögött, de Chanel szerint otthon is ilyen volt, mikor az ölében tartotta, úgy hogy szerinte egyáltalán nincs jobban.

Végig idegeskedtem azt az időt, amíg várakoznunk kellett, aztán az egész vizsgálat alatt, amit Preston persze megint végig ordított. A doktornő is teljesen meglepődött rajta, nem hiszem hogy valaha megélte volna már, hogy az én kisfiam sír. Preston tényleg de tényleg mindenkinek a közelében jól érezte magát, idegeneknél is, akik összevissza fogdosták, meg gyomrozták szegényt, de hát őt, ezt sose zavarta. Elég csoda gyerek volt, hiszen akkor sem sírt, vagy üvöltött, ha éhes volt, hanem mindig édesen szólt, hogy ideje az evés időnek. És akkor sem nyávogott, vagy hisztizett, ha nem tetszett neki valami. Általában olyankor mindig elkomorodott és csúnyán nézett rám, miközben a száját megállás nélkül lefelé biggyesztette és innen tudtuk, hogy haragszik, vagy ha egyszerűen csak nem tetszett neki, hogy nem játszhat tovább, mert alvásidő van. Szóval most már értitek, hogy miért vagyok oda amiatt, mert sír. Hát ezért. Mert általában soha nem szokott sírni.

A doktor megerősítette a gyanúnkat, miszerint csak a foga jön és semmi komolyabb baja nincsen. Emiatt lázasodott be, és mivel még mindig elég magas volt a láza, plusz azt is el kellett viselnie, hogy a foga furakszik át a kis ínyén, nyűgös és sírós. Ami így már totál elfogadható, de kellett, hogy ezt az orvostól is halljuk, különben én biztosan nem bírtam volna ép idegekkel. Kapott lázlehúzót kúp formájában, amitől már újra előre rettegtem, de persze egy szót sem szóltam. Melyik az a gyerek, aki nem bömbölné és ordítaná végig, amíg kúpot adnak neki? Látjátok, ti sem ismertek ilyet. És én sem.

Kúp mellett még kapott az ínyére egy balzsamot, amivel óvatosan be kell kennünk az ínyét, ahol jön a foga. Ez állítólag csillapítani fogja a fájdalmát és legalább eltud majd aludni. Nos, kíváncsi voltam, hogy mennyire fog hatni a csoda balzsam.

Villámgyorsan beugrottam a patikába, aztán haza felé vettük az irányt, ahol rögtön Preston szobájába mentünk. Chan levetkőztette, aztán a pelenkázó asztalra fektette őt, én pedig teát próbáltam adni neki, hogy eltereljem a figyelmét. Ahogy a cumisüveg a szájába került, rögtön szívni kezdte, miközben kipislogta a könnyeit a szeméből, így azok nagy cseppekben gördültek le az arcocskáján. A szívem majd megszakadt az arca láttán, miközben letöröltem a könnyeimet és türelmesen itattam őt. Csodálkozva vettük észre, hogy kiitta az összes teát, noha ez nála megszokott volna, de egyikünk sem gondolta volna, hogy majd betegen is így tesz. Chanel állítása szerint korábban soha nem is kellett neki a tea, amíg itthon voltak, mostanra viszont egészen kifáradhatott és kiszáradhatott a sok sírásban, így hát az utolsó cseppig megitta az összes teát. Utána pedig beadtuk neki a kúpot. Amivel megint megsirattuk, de szinte rögtön azután el is aludt.

Le kellett volna raknom, hogy normálisan tudjon pihenni szegényke, de úgy sajnáltam, hogy eszem ágában sem volt senkinek sem adni a kezeim közül. Lementem vele halkan az alsó szintre, aztán kényelmesen elhelyezkedtem a kanapén, közben pedig folyamatosan puszikat nyomtam a fejére. Chanel követett minket és lehuppant mellém a kanapéra, lábait felhúzta és a fejét hátra döntötte a támlának, míg szemeit lehunyta. Megkönnyebbültséget olvastam le az arcáról, na meg persze kimerültséget. Másik kezemmel a lába után nyúltam, aztán az ölembe húztam és azt simogattam, miközben egy kicsit lentebb csúsztam a kanapén és a fejemet szintén hátradöntöttem. Rám pillantott fél szemmel, de mivel gondolom látta, hogy Preston alszik, ezért vissza is csukta. Én is lehunytam a szemeimet és próbáltam pihenni, miközben úgy éreztem, hogy legalább annyira elfáradtam az idegeskedésben és izgulásban, mint Preston a sírásban.

Nem tartott sokáig a szundija, fél óra múlva felébredt és újra sírni kezdett. Bekentük az ínyét a balzsammal, meg ellenőriztük a lázát, ami szerencsére lement, így próbáltam visszaringatni. Elég nehéz feladatnak bizonyult, de végül újra győzedelmeskedett felette a fáradtság, és megint elaludt. Ekkor viszont már leraktam a nappaliban felállított hintázó kiságyba, és hagytam, hogy ott aludjon békésen. Utána összedobtam magunknak valami ebédet, de mivel Chanel nem volt hajlandó felállni Preston mellől, ezért hát tálcán odavittem neki a kanapéhoz.

- Köszönöm – ült fentebb, aztán az ölébe helyezte a tálcát, én pedig visszamentem az enyémért, aztán leültem mellé. – Úgy sajnálom őt – suttogta.

- Tudom Chan. Én is. De most egyél, mert már délután három van és idáig hallom, ahogy korog a gyomrod.

- Kit érdekel a korgó gyomrom, ha Preston szenved? – motyogta még mindig letörten.

- Nem szenved, édes. Most alszik, és úgy tűnik a doki által kiírt balzsam is hatott, úgy hogy már nem szenved. Minden rendben lesz vele Chanel, most pedig egyél – szorítottam meg a térdét.

- Annyira elszoktam tőle, hogy nem sír. És olyan rossz hallgatni.

- Legalább most már tudjuk, hogy tényleg csak akkor sír, ha nem érzi jól magát.

- Vajon a többi fogánál is ennyire rosszul lesz? Nem szabadna, hogy mindig ilyen magas láza legyen – motyogott mellettem aggódóan Chanel, és még mindig nem nyúlt az ételéhez, mire megálltam az evésben és felé fordultam.

- Chanel, könyörgöm, egyél. Amíg még alszik.

- Jól van már – sóhajtott fel, aztán a villáját a tészta közé nyomta és egy falatot a szájába tolt. – Megzavartalak titeket, mikor hívtalak? – kérdezte halkan, én pedig előbb megrágtam a falatot a számban és csak utána válaszoltam neki, miután lenyeltem azt.

- Nem, pont akkor ültem le szünetet tartani.

- Sok lemaradásod lesz, mert eljöttél? – aggódott továbbra is, amin muszáj volt nem mosolyognom, hiszen olyan édes volt. Ő aztán tényleg gondolt mindenre és egyaránt aggódott az én munkám meg Preston miatt. Hihetetlen nő.

- Dehogy, majd simán behozom – válaszoltam. – Egyéb kérdés? – kérdeztem felé pillantva, miközben mosolyogva kaptam be egy újabb falatot.

- A srácok nem haragudtak, amiért eljöttél?

- Istenem Chanel, hát hogy haragudhatnának már? – sóhajtottam fel, a villámat pedig lehelyeztem a tányérra. – Olyan vicces vagy néha – kuncogtam fel. – Ezt most komolyan kérdezted? Szerinted haragudnának, amiért elviszem a fiamat a gyerekorvoshoz? – vontam fel a szemöldökömet.

- Nem – mosolyodott el ő is, hiszen pontosan jól tudta, hogy hülyeséget kérdezett. Mosolyogva megingattam a fejemet, aztán újra a kezembe vettem a villát, míg a tekintetem Prestonra ugrott, aki megmozdult előttünk, de csak a kezét ejtette le maga mellé és aludt tovább békésen.

Miután megebédeltünk, lepakoltam a konyha pultra a tányérjainkat, aztán egy-egy pohárral visszatértem Chanel mellé. Ivott egy kortyot, aztán le is rakta a dohányzó asztalra a poharát, én pedig követtem a példáját, majd lehuppantam mellé és a kezét megfogva magam felé kezdtem húzni. Közelebb csusszant hozzám, aztán a kezeivel átölelt, a fejét pedig a mellkasomra fektette. Én is átöleltem őt, és puszikat nyomtam a hajára, miközben továbbra is Prestont tartottam a szemeim előtt. Kezdett lecsengeni az ijedtség és félelem, ami az elmúlt órákba költözött belénk és reméltem, hogy többet már nem is jön vissza.

Egy vagy két órát pihentünk csendben, aztán Preston felkelt és álmosakat pislogva nézett ránk. Elmosolyodtam és bíztam benne, hogy nem áll neki sírni, majd hatalmas kő esett le a szívemről, mikor Chanel beszélni kezdett hozzá, Preston pedig elmosolyodott, olyan édesen és térdet gyengítően, ahogyan szokott. Elnevettem magam, aztán visszaültem a kanapéra, míg Chan kivette őt a hintázó masinából, aztán magához ölelte és az arcát csókolgatta, míg Preston felém fordítva a fejét engem nézett. Leültek mellém, és én is rögtön odahajoltam hozzájuk, majd agyon puszilgattam Prestont, aki máris gügyögni kezdett és a kezeit az arcomba nyomta. Megpuszilgattam picike, ámbár húsos tenyerét és ujjait, aztán elhúzódtam tőle és mosolyogva néztem rá. Ő is elhallgatott, és egy ideig csak mindhárman bámultuk egymást. Chanel Prestont, Preston engem, én pedig őt. Végül felkiáltott és tovább gurgulázott meg „baa” –zott, a kezeit pedig összecsapkodta, mintha csak saját magát akarná megtapsolni. Chanelel felnevettünk és jókedvűen néztük továbbra is a fiunkat, akinek szerencsére jó kedve volt és produkálta magát nekünk.

- Gondolod, hogy a balzsam miatt nem fáj már neki? – kérdezte Chanel tőlem, miközben Preston továbbra is magyarázott nekünk.
- Lehetséges. Remélem jó sokáig hat – válaszoltam, mire Preston elhallgatott és o alakot formálva a szájával nézett ránk. – Na, mi az, tudod, hogy rólad van szó, nincs igazam? – kérdeztem tőle vigyorogva, mire ő is újra elmosolyodott és felém dőlt a testével. Átvettem Chaneltől, és ahogy a kezeimbe került a sokak szerint emlegetett „kisebb másom”, felemeltem aztán az arcomat a hasába fúrtam, mire felvisított és kacarászni kezdett. Felnevettem és tovább csiklandoztam szegényt, ő pedig sikongatott és elképesztően édesen nevetett, na meg persze kapálózott. Teljesen kifulladt, mire leálltam és lihegve, de továbbra is vigyorogva nézett rám, a következő csiklandozásra várva. Mikor rájött, hogy többet nem fogom a levegőbe emelni, leejtette a kis seggét a karomra, így hát normálisan az ölembe ültettem Chanel felé fordítva. Ahogy sejtettem, Preston a nyelvét nyújtogatta, és ha ebből még nem esett le volna nekünk, a kezeit is visszanyújtotta anyukája felé, mert tudta, hogy én nem fogok adni neki enni. Hagytam, hogy szenvedjen egy kicsit és átdőlt Chanel combjára, majd a két kezén biztosan támaszkodva pislogott fel az anyukájára, miközben a fenekével még mindig az én combomon ült. Szórakozva figyeltem, ahogy várja, hogy Chanel felvegye, aki ezt meg is tette, miután kibújt a felsőjéből és melltartójából, hogy megetethesse Prestont. Közben persze kaptam a fejemre, hogy miért szórakozom a gyerekem szerencsétlenségén, ami miatt még jobban nevetnem kellett, szóval ellettem zavarva a konyhába, hogy rendet rakjak, mert ha ott vagyok miközben Preston eszik ráadásul még nevetek is, akkor Preston is fog és majd szórakozik Chanel mellével, valamint a szájába kerülő anyatejjel. Volt már rá példa, úgy hogy felálltam, aztán rendet raktam magam után a konyhában, miközben dúdoltam és néha Chanelék felé pillantottam. Mindig is totál odavoltam azért, ahogy Preston eszik, de sajnos, ahogy egyre nagyobb lett, nem maradhattam nézőnek, mert elvontam a gyerek figyelmét a táplálkozásról. Pedig szívesen mustráltam volna továbbra is Chanelt, aki amúgy eléggé szigorú az etetéssel kapcsolatban és még azt sem engedte, hogy megkóstoljam az anya tejét, mondván „Majd nem lesz elég Prestonnak, és akkor élhet a gyerekem bolti szaron!” Plusz megkaptam, hogy perverz vagyok. Ami amúgy igaz, de azt reagáltam, hogy ő is az, szóval meg se próbálja beadni a prűd kisasszonyt, csak azért, mert gyerekünk született. A végén pedig mindketten nevettünk, hiszen szerintem egyikünk sem gondolta volna soha, hogy a „prűd” meg a „Chanel” szavak egy mondatban szerepelnek majd valaha is.