[II. 35. - Ezért szeretlek]

Halihalloo,

oiii egy Liam szemszög!:3 A mai részben nem történik sok minden, ugrottunk az időben, Chanelnek hatalmas pocakja van és azzal kell megküzdenie, Liam pedig édesebb, mint valaha.^^ Szerintem aranyos rész lett, amolyan vihar előtti csend, hehe. ;) Jó olvasást! Xx♥

Liam Payne

Leraktam a két dobozt az új hálószobánk padlójára, aztán már fordultam is meg és vissza le indultam. A ház eléggé üresnek tűnt még, pedig mindenütt dobozok voltak és a levegőben az új bútor illata lebegett. Kivettem az utolsó két dobozt Niall kocsijának a hátuljából, aztán lezártam a csomagtartót, majd a kocsit is, és a dobozokat újra felkapva beindultam.

- És az utolsó dobozok, meg vannak! – vigyorogtam szélesen Chanelre, amint lerúgtam a cipőmet, bentebb sétáltam, és a fal mögül észrevettem őt. A konyhapultnál nyújtózkodott felfelé és a szekrényeket törölte át egy vizes törlőkendővel a kezében.

- Oké – válaszolta, én pedig leraktam a földre a dobozokat, aztán mögé somfordáltam az új konyhákban és átöleltem őt hátulról, miközben a tenyereimet előre csúsztattam a hasára.

- Uh, ez aztán a rúgás Preston – motyogtam a fülébe.

- Mhm, szorgalmasan gyakorol az egyszer biztos – sóhajtotta Chan, én pedig elmosolyodtam a nyakába, aztán nyomtam oda egy puszit.

- Fáj? – kérdeztem.

- Úgy ahogy. Valamikor nagyot rúg, valamikor nem.

- Gyerünk akkor, csüccs a fenekedre és pihenj – ütögettem meg finoman a fenekét.

- Dehogy pihenek. Ha nem vetted volna észre, kész káosz az egész ház, és magától nem fog minden a helyére kerülni.

- Nem akarom, hogy túl hajtsd magad, vagy, hogy addig takaríts, amíg össze nem esel. Chanel, megbeszéltük, ha rosszul vagy, vagy elfáradsz, akkor leülsz. A takarítás és pakolás tényleg megvár, és nincs hova sietnünk. Még rengeteg időnk van.

- Két hónap múlva talán már itt leszünk hárman a káosz közepén.

- El sem hiszem, hogy már csak két hónap! – sóhajtottam fel. – Olyan gyorsan telik az idő. Még csak most volt, hogy kiderült, hogy kisfiunk lesz. Két hónap múlva meg már a kezemben tarthatom őt.

- Feltéve, ha nem túl kényelmes neki a pocakomban. Mert, ha igen, akkor tovább is maradhat.

- Vagy, annyira látni akar már minket, hogy hamarabb is megszületik, mint augusztus nyolc.

- Jó, azért olyan hamar se szülessen meg! Jaj Liam, ilyet ne is mondj, mert rám hozod a frászt. Nem fog hamar megszületni.

- Jól van baby, csak nyugi. Én úgy értettem, hogy egy héttel, vagy pár nappal hamarabb, mint augusztus nyolcadika. Már így is indulásra készen fordult, a doktornő mondta. Ne izgulj, Preston jó kisfiú, és nem akar hamarabb kibújni, mint ahogy lehetne neki.

- Ha rám ütött, akkor már csak azért is megszületik hamarabb, hogy megszegje az első szabályunkat, amit kiszabtunk neki.

- Jaj, Chanel, olyan buta vagy! – nevettem fel. – Tudod, az első szülött gyerekek általában az apjukra ütnek, míg a második gyerekek az anyjukra.

- Az nem olyan biztos. Simán örökölheti a makacsságom és önfejűségem.

- És mi lenne, ha még nem beszélgetnénk arról, hogy milyen makacs vagy önfejű lesz? Még csak meg sem született.

- Tudod, hogy félek az egésztől, szóval szerintem jó, hogy beszélünk róla. Miért, téged untat?

- Nem, dehogy. Csak nem akarom az ördögöt a falra festeni. Plusz nem akarom, hogy megint beképzelj magadnak mindenféle hülyeséget. Megyek, összeszerelem a tévét, meg összedugom a hifit és az internetet. Ülj le, ha elfáradtál. És kiálts, ha kell valami – nyomtam puszit a hajára, aztán elengedtem, majd megfordultam és kiindultam a nappali felé. – Amúgy szerintem tök jó, hogy a nappali és a konyha egy légtérben van és nincs leválasztva egymástól.

- Mert akkor a szemed előtt tudsz tartani? – kérdezett vissza pimaszan, mire elmosolyodtam és picit megráztam a fejem, majd leültem a fehér bőrkanapéra, és magam elé húztam a kellhető dobozokat.

- Is – válaszoltam tömören. – De még sosem laktam olyan házban, ahol nem volt a konyha leválasztva a nappaliról.

- Anyukádéknál is majdnem olyan.

- Azért nem, mert ott a nappalitól le van választva a konyha. Az étkezőtől nincs.

- Én eddig nem bántam, hogy nem egyben volt. Csak mert ha főzünk, akkor az illat az egész alsó szinten elfog terjedni.

- Arra van az elszívó és az ablakok, baby – válaszoltam, aztán felálltam és a tévéhez sétáltam, ami már felvolt rögzítve a kőfalra. Mivel az állvány előrébb húzható és mozgatható volt, ezért gondtalanul a hátuljához fértem, ahonnan a kábelek lógtak ki.

- Liam…?

- Hm?

- Egy kicsit nem nagy ez a ház? – kérdezte bizonytalanul.

- Chanel, megvettük, már nincs visszaút. De nem, szerintem nem. Mármint, hogy pont ideális. Számunkra. Mondtam neked, hogy egy gyerekkel nem fogom beérni.

- Jó-jó, de…

- Mi, de?

- Semmi – sóhajtott. – Csak nem vagyok hozzászokva. Mindegy, felejtsd el.

- Mondja ezt az, aki egy palotából származik – mondtam vigyorogva, mire ideges horkantását kaptam válaszul, így muszáj volt elkuncognom magam.

- Akkor most kérlek, számold ki, hogy hány éve jöttem el otthonról. Ami azt jelenti, hogy azóta nem élek palotában.

- Jó, de előtte éltél.

- Aj Liam, ne cinkelj már ezzel! – sóhajtott fel idegesen. – Főleg meg ne mások előtt. Ez nekem nem vicces.

- Jól van, tudom, ne haragudj. És mások előtt nem is mondtam.

- Jó, akkor ne is mondd.

- Oké – mosolyodtam el, aztán visszatoltam a tévét normálisan a fal elé, majd a kanapéhoz sétáltam a távirányítóért. – Megy a tévé – mondtam, mikor bekapcsolódott. – Este focimeccs-

- Este nézzük tovább a sorozatot – mondtuk egyszerre. – Ugh, ne már.

- De bizony baby, úgy hogy majd holnap sorozatozunk.

- Akkor nézem laptopon.

- Nem, mert én is nézni akarom! Kérlek.

- Jól van – motyogta, és tudtam, hogy közben megforgatta a szemeit, pedig mindketten háttal voltunk a másiknak. – Éhes vagyok. Te kérsz dinnyét?

- Nem, egyed csak. Vágjam fel?

- Fel van szeletelve. Au – szisszent fel, mire rögtön felkaptam a fejem és feléje fordultam. – Csak Preston – nézett rám, miközben a keze a hasa alján pihent. – Ah, nyomja a hólyagomat – indult el felém, aztán a lenti fürdőszoba felé vette az irányt. Mosolyogva tovább pakoltam és elrendeztem a hifi berendezést, míg Chanel vissza nem tért hozzám. – Liam…

- Igen? – kaptam fel a fejem rögtön, hiszen már a hangjáról is hallani lehetett, hogy valami nincs rendben.

- Szerintem… ez az volt, amiről a doktornő beszélt korábban – fújta ki hosszan a levegőt, míg leült a kanapéra, én pedig felemelkedtem a térdemről és elé sétáltam.

- Mi?

- Olyan volt, mintha összehúzódna. A méh összehúzódás, tudod, amit a doktornő is említett ma – tapogatta a hasát, miközben a homlokán ráncok keletkeztek.

- És? Jól vagy? Azt mondta, hogy az nem fáj még, vagy igen?

- Nem, fájni nem fájt, csak olyan fura érzés volt. Megijedtem egy pillanatra – mondta, én pedig leguggoltam elé és úgy néztem fel rá. – De már el is múlt.

- Nincs ok az aggodalomra, a doktornő azt mondta, hogy ez normális, nem igaz? Ne aggodalmaskodj feleslegesen – hajoltam előre és egy puszit nyomtam a pocakjára.

- Oké – mosolyodott el, mire én is és még egy puszit nyomtam a hasára.

- Idehozzam a dinnyét?

- Aha – válaszolta szégyellősen mosolyogva, én pedig felkuncogtam, aztán felálltam és a konyhába mentem, majd egy tányérral a kezemben indultam vissza, amin egy sárga- és egy görögdinnye szelet pihent. A kezébe adtam, aztán nyomtam egy puszit a fejére, majd visszaindultam a szekrény felé, hogy elhelyezzem a hifit és az internetet is összedughassam.

*

Délután voltunk még utoljára a lakásban, körülnéztünk, hogy elhoztunk –e mindent, majd átadtuk a kulcsainkat az ingatlanos nőnek, leraktuk Niall kocsiját és a sajátjainkkal eljöttünk onnan. Hazafelé megálltunk a WHITE BOMB –nál, vettünk vacsorát, utána pedig hazakocsikáztunk, közben kínosan ügyelve rá, nehogy fotósok kövessenek minket és máris kitudódjon a lakcímünk. Akárhányszor az utcánkban voltunk, és Chanel körülnézett, mindig egy hatalmas vigyor volt az arcán, amiből csak úgy sugárzott az elégedettség. Tetszett neki a környék, ahol vettük a házat, pontosan olyan volt és ott volt, ahol akarta. Zöld környezet, az udvarunk végében van egy stég és persze a Temze. Mindkét oldalunkról egy-egy család lakott kisgyerekekkel, akikkel már összeismerkedtünk. A közelben voltak boltok, orvosi rendelő, park, játszótér, strand, iskola és óvoda.

Az az elégedett vigyor, most is ott díszítette gyönyörű arcát, mikor beálltunk a kocsikkal a garázsba, és onnan az előkertbe sétált. Elképesztően boldoggá tett, hogy ennyire örült, így ha ő vigyorgott, akkor én is. Persze nekem is nagyon tetszett a környék és a ház, de csakis Chanel miatt örültem én is ennyire. Meg persze a kisfiunk miatt is, de most elsősorban az anyukája miatt.

Odabent lepakoltam a pultra a táskákat, amikben az ételes dobozok voltak, míg Chanel követett, aztán hátulról átölelt és összefonta a kezeit elöl a hasamon, ahogy általában én szoktam az övén.

- Na, mi az baby? – kérdeztem mosolyogva, és a kezemmel hátra nyúltam a fenekére, mire elkuncogta magát és a fejét erősebben nyomta a hátamnak.

- Preston a hátad rugdossa – motyogta.

- Oh, igen? Hát nem érzem – biggyesztettem le a számat.

- Most nem rugdos olyan erősen. Már megint pisilnem kell.

- Csak úgy érzed Chan – mondtam mosolyogva.

- Igen, de akkor is mennem kell a vécére – engedett el, én pedig mosolyogva megfordultam, de már előttem sem volt.

A telefonomat és a pénztárcámat kipakoltam a zsebemből a pultra, aztán a nappaliba sétáltam, és a hasam alját vakargatva néztem körül. Rengeteg volt a doboz, a polcok mindenütt üresen álltak és fogalmam sem volt, hogy mihez kellene hozzákezdenem. Persze nem ez volt az első költözésem, de az első Chanelel. És mivel azt mondta, hogy inkább pasis dolgokkal foglalkozzak, és ne a dísztárgyak, vagy könyvek pakolgatásával, fogalmam sem volt, hogy mit kellett volna csinálnom.

- Olyan elveszett a fejed – kuncogott fel, mire ránéztem és elmosolyodtam, aztán leengedtem a kezemet magam mellé.

- Hát azt mondtad, hogy ne itt ezeket pakoljam, úgy hogy fogalmam sincs, mit csináljak. Raknám már össze Preston kiságyát, meg szekrényét, de csak holnap jönnek a festők, úgy hogy ahhoz is még csak pár nap múlva foghatok hozzá.

- Menj és rendezd be a dolgozó szobádat. Fent vannak már a dobozok, amik oda tartoznak?

- Aha, rögtön egyből odavittem őket. Akkor megyek, kipakolok ott.

- Oké – állt meg előttem, aztán felnyújtózkodott hozzám, és egy csókot nyomott az ajkaimra. – Én folytatom a konyhát, meg elkezdem a nappalit.

- Ne terheld túl magad – motyogtam a szájába, aztán adtam neki még egy csókot, majd a lépcsők felé indultam, ami közvetlen a bejárati ajtó mellett húzódott. A felső szint egy U alakban húzódott fa korláttal,

ahonnan le lehetett látni a nappalira. A mi hálószobánk a bal oldalon helyezkedett el, mellette lesz Preston szobája, plusz még két üres szoba várakozott arra, hogy megpakoljuk, noha arról még nem beszéltünk, hogy mi lesz ott. Nem hiszem, hogy bármi is kerülne be oda addig, ameddig Chanel újra terhes nem lesz, de ezt már nem mondom neki, hiszen így is annyit hangoztattam a terveimet a jövőnkről és tudom, hogy éppen elég ideges Preston miatt. Előbb vele kell megbirkóznia, és persze saját magával, arra pedig rengeteg időnk van még, hogy további babaprojekteket tervezzünk.

Az U alak középen volt egy kis kiugró egy kétszemélyes kanapéval, és egy padlótól plafonig érő ablakkal, ahonnan a kertre lehet lelátni. A kanapé mellett két oldalt további két ajtó, az egyik mögött egy hatalmas fürdőszoba lapult, a másik mögött pedig egy kisebb gardrób, vagy tároló szerűség. Még nem döntöttük el, hogy melyik. Az U alak jobb oldalán további öt ajtó húzódott, abból a legutolsó és legkisebb a dolgozószobám, ahova már bekerült a zongora, a bőrkanapém, a szőnyeg és a rengeteg polc, amire pakolhatok. Neki is láttam a pakolászásnak, miközben az egyik új számunkat dúdolgattam az albumról. Elég sok dal volt még hátra, amit fel kellett vennünk, és már régen nem haladtunk olyan tempóval, mint évekkel ezelőtt. Ennek az oka, hogy mindannyiunknak családja lett, így nem éjszakázhatunk bent, hogy dalokat vegyünk fel, hanem minden munka nappalra csúszik. Mostanában én így is kevesebbet voltam bent, mint a többiek, részben Chanel, részben pedig a költözés miatt. Rendesen elvoltam maradva a rám hárult feladatokkal, úgy hogy mikor csak lehetőségem akadt és nem zavartam vele senkit, rázendítettem és gyakoroltam egy picit. Habár akkor és ott, mikor pakoltam egymagamban a szobában, és csak a hangom nyújtott társaságot, kicsit szomorú voltam. Egy-két hónappal ezelőtt Preston elkezdett reagálni a hangokra is, a doktornő szerint már ismeri Chanel valamint az én hangomat is. Mikor neki, vagyis Chan pocakjának éneklek, akkor pedig szabályszerűen megőrül a kis rocksztáram az anyaméhben, így jól elszoktunk vele szórakozni.

Körülbelül vagy harmadjára zendíthettem rá ugyanarra a dalra, miközben a dobozokból pakoltam kifelé a különböző díjakat, mikor a feleségem felhívta magára a figyelmet, és ezzel a frászt hozta rám. Ijedten pillantottam rá, mire elnevette magát és megsimogatta a tenyerével a hasát.

- Megmelegítettem a vacsorát. Eszünk? – kérdezte mosolyogva, mire bólintottam, aztán megigazítottam a díjat, amit éppen kiraktam, és elindultam felé.

- Régóta álltál az ajtóban? – kérdeztem, miközben közösen leindultunk.

- Nem és nem akartalak megijeszteni, ne haragudj – kuncogta el magát újra. – De jól hangzott, amit énekeltél. Jobban, mint legutóbb.

- Kösz – nevettem el magam, mire felnézett rám lebiggyesztett ajkakkal, amiknek a látványától általában elszoktam veszíteni a fejemet.

- Tudod, hogy nem úgy értettem – mondta mosolyogva. – Úgy, hogy hallatszódott, hogy gyakoroltad. Plusz te kéred ki mindig a véleményem.

- Ez így igaz, mert rá is szorulok, szóval továbbra is mondd el, hogy mit gondolsz, ha énekelek. Vagy dalt írok, esetleg zongorázok. Egyébként mostanában nem zongoráztál.

- Pont te mondod? Tudhatnád, hogy nincs időm rá, ahogy neked sincsen. Még a munkából is lógsz mostanában, amiért fejmosást fogsz kapni, ha még eddig nem kaptál – mondta, és a teraszra vezetett, én pedig mosolyogva pillantottam a megterített asztalra.

- Mindenki tudja, hogy költözünk Chanel. Nem is fogok többet bent maradni a stúdióban, mert, ahogy mondtad, nincs időm rá. Pakolnunk kell, és melletted kell, hogy legyek.

- Még nem vagyok a kilencedik hónapban, szóval nem kell napi huszonnégyben felügyelned – mondta, aztán leültünk az asztalhoz, majd neki láttunk a vacsorának. – Holnap bemehetsz a stúdióba.

- Biztos, hogy nem – pillantottam rá hülyén. – Holnap jönnek a festők, meg egy csomó mindent kell még csinálni. Chanel a ház hatalmas, nem fogsz tudni mindent egyedül berendezni, bármennyire is akarod.

- Tudom, tudom és számítok is a segítségedre. Ne kapd fel a vizet. De ha már nagyjából minden a helyére került és visszazökkentünk a normál kerékvágásba, akkor be kell vonulnod a stúdióba. Amíg még tudsz.

- Oké. Majd bekísérsz – bólintottam.

- Ah, nem fogok órákat ott csücsülni és bámulni ki a fejemből, mikor sokkal fontosabb dolgaim is vannak.

- Jó, és ha én bent vagyok, te meg itthon és beindul a szülés, mégis mit csinálsz?

- Nem fog beindulni a szülés. Augusztusnál hamarabb legalábbis nem.

- Nem tudhatod biztosra.

- Már lezsíroztam a fiúnkkal, szóval de – mosolyodott el, mire én is, aztán megráztam a fejem és hátradőltem a fonott székben.

- Hihetetlen vagy.

- Ezért szeretsz – vágott vissza.

- Ezért szeretlek. 

[II. 34. - Máris lemajmozod a gyerekünket?]

Halihalloo,

még egyszer elnézést a kései rész miatt. A mai részben újabb kis ugrás volt, és mint láthatjátok, a kép alatt is új név áll. ;) A mai fejezetben megint mindenki felbukkan és édi-bédi lett, ahogy már megszokhattátok.:D Remélem tetszeni fog, jó olvasást!^^ Xx♥

Chanel Payne

Szokásos ebéd utáni pihenőmet iktattam be Liammel a kanapén, mindketten a combjain fekvő laptopot bámultuk és ide-oda ugráltunk egyik ingatlanos oldalról a másikra. Mindketten egyetértettünk, mikor kéthete felmerült bennünk a költözés lehetősége. Túl sokan tudták, hogy hol lakunk és itt most elsősorban a fotósokra gondolok, de azt sem tudom kiverni a fejemből, hogy Taylor is tisztában van vele, sőt még Shane is. Mostanában rengeteget képzelgek arról, hogy milyen lesz majd az életünk, ha Preston végre megszületik. És igen, a nászutunkon sikerült nevet is választanunk, amit eddig még nem árultunk el senkinek. De én teljesen odáig vagyok a Prestonért, Liam meg pláne, hiszen az ő ötlete volt. Megegyeztünk benne, hogy a kicsi középső neve Geoff lesz, így már neve is volt a kis lurkónak a pocakomban.

Szóval mostanában sokszor próbáltam elképzelni, hogy mennyire más lesz minden és általában sikerült magamat rendesen bepánikoltatni, amit próbáltam Liam elől titkolni, de hát jól ismert már, szóval rögtön tudta, ha valami nem volt rendben. Így muszáj voltam elmondani neki, hogy mennyi kétségem és félelmem van a babánkkal kapcsolatban. Köztük pedig az is, hogy Taylor bekattan és veszélyezteti Preston és Liam életét. Egy biztonságos életet akarunk Prestonnak biztosítani, és ehhez először muszáj lesz elköltöznünk. Hiszen a hálószobánkban lelőttem egy bűnözőt. Az biztos, hogy az én kisfiam be nem teszi a pici lábacskáját jelenlegi lakásunk ajtaján.

Rengeteget beszélgettünk Liammel erről az elmúlt két hétben, amíg a nászutunkat élveztük ki, először Portugáliában, utána pedig Mexikó egy gyönyörűséges kisvárosában. Természetesen mindkét városban a tenger mellett voltunk. A nászutunk első hetét, vagyis mikor Portoban voltunk, én terveztem meg, míg a másodikat Liam, mikor Azulikben egy fából kialakított villában pihentünk. Mindkét hely eszméletlen gyönyörű volt, nagyon jól éreztük magunkat és rengeteget fürödtünk a tengerben, természetesen orvosi jóváhagyással. Állandó témánk Preston volt, mindketten próbáltuk elképzelni, hogy mennyiben más lesz az életünk a gyerekünkkel. A felelősség már most nyomta mindkettőnk vállát, pedig kisfiunk még egy jó ideig a hasamban fog fejlődni. Beszélgettünk komolyan és beszélgettünk bolondozva, rengeteget olvastunk és keresgéltünk az interneten. Egymást szívattuk és húzattuk különféle szituációkkal és ötletekkel, amin mindketten nagyon jól szórakoztunk, közben pedig körbejártuk a városokat és csináltunk néhány fotót. Oké, rengeteget készítettünk, de jólesett megörökíteni mindent és izgalomba jöttem, akárhányszor csak arra gondoltam, hogy mennyire jó lesz majd ezeket a képeket öt év múlva visszanézni.

- Egyik sem tetszik? – rántott ki a gondolataim közül Liam, mire a laptopra kaptam a tekintetemet.

- Ne haragudj, elbambultam – motyogtam vissza. – Hozok valamit inni – emelkedtem fel róla, mire a kezem utána kapott, így felé fordultam és kérdőn néztem rá.

- Mi a baj? – kérdezte.

- Nincs semmi baj Liam, mi lenne? – mosolyodtam el, míg kezemet felemeltem és az arcára csúsztattam. Borostája szúrta a tenyeremet, de imádtam, úgy hogy nem volt okom panaszkodásra.

- Nem tudom. Már nem tűnsz olyan lelkesnek a költözéssel kapcsolatban – motyogta, közben pedig a fejét a tenyerembe fektette.

- Dehogynem! Hát megbeszéltük, hogy elköltözünk nem? Most is benne vagyunk a lakáskeresésben – engedtem le a kezem, majd felálltam és elindultam a konyha felé.

- Mégis olyan, mintha meggondoltad volna magad. Vagy mintha nem lennél elégedett – válaszolta, amint visszatértem hozzá a nappaliba a kezeimben egy-egy pohár citromos teával.

- Nem gondoltam meg magam és elégedett vagyok, meg leszek, ha találunk egy házat. Inkább veled mi van? – kérdeztem mosolyogva, aztán odaadtam neki a teát, majd az enyémmel hátradőltem vissza a karjaiba.

- Én csak azt szeretném, ha olyan házat vennénk, ami mindkettőnknek tetszene.

- Oké. Olyat fogunk venni. Ne izgulj – mondtam, aztán újabbat kortyoltam a teából. Leraktam a poharainkat, majd visszadőltem Liam ölébe, kezemet átvetettem a hasán, míg az arcomat a mellére fektettem és úgy néztem újra a gépre.

- Azt se tudom, minek nézegetem ezeket, egyikünk sem akar egy ilyen villát – mondta, aztán bezárta az ablakot.

- Hiányzik a tenger – motyogtam a pólójába.

- Ez valamiféle célzás akart volna lenni? – kérdezett vissza.

- Nem. Vagyis igen, de nem olyan, amilyenre te gondolsz. Miért nézegetünk házakat ilyen gazdag negyedekben? Úgy értem, miért nem nézünk a város valamelyik másik felén egy házat? Mondjuk, valahol a Temze közelében? Esetleg közvetlen a partján? – emelkedtem fel a mellkasáról, aztán a feje mellett a párnára könyököltem és úgy néztem le rá.

- Miért, ott szerinted olyan olcsó egy ház? – mosolyodott el. – Nem gazdag negyed?

- Nem – mosolyodtam el én is. – Tisztában vagyok vele, hogy minden egy vagyonba kerül, nem is így értettem. Hanem, hogy egy kicsit elegem van már az ilyen utcákból és negyedekből, ahol mindenütt a tiédhez hasonló ház áll és valami sznob híresség a szomszédod.

- Lesznoboztad Nialléket? – kérdezte mosolyogva, mire elnevettem magam és megráztam a fejem.

- Tudod, hogy nem rájuk értettem!

- Akkor mondd el baby, hogy értetted. Vagy, hogy mire gondolsz – ült fel, aztán a gépet kirakta az öléből, majd a karjaival átölelt és jobban magára húzott.

- Hát mondjuk egy olyan környékre, ahol családok élnek és gyerekek vannak a szomszédban? – néztem az arcára mosolyogva. – Úgy értem mi is családalapításra készülünk, és nem akarom, hogy a gyerekem egy ilyen környezetbe szülessen bele. Jó volt és szép volt, amíg fiatalok voltunk, de már nem vagyunk azok.

- Héj, ne mondd ezt – nyögött fel. – Igenis fiatalok vagyunk még, hová lett az eszed? Ne gondolkozz így baby – dorgált meg, mire elkuncogtam magam. – Szóval családiasabb környék.

- Például.

- A Temze partján.

- Oké, gondolom ott is él pár sznob, vagy legalábbis van pár ingatlanuk arrafelé, de sok család is lakik ott.

- És ezt te onnan tudod, hogy…?

- Mert már utána néztem – kuncogtam el magam.

- Komolyan? – kerekedtek el a szemei. – És nekem miért csak most szólsz róla?

- Nem tudom, most jött fel. Még csak most kezdtünk el nézni lakásokat. De a Temze partján, tényleg van egy két jó. Egy picit távolabb van a belvárostól, de annál jobb. Zöld környék. Pici és rövid utcák, hatalmas telkek. És persze a folyó, stég és strand.

- Hűha, úgy hangzik, mintha már meg is találtad volna álmaid lakását.

- Ne aggódj, annyira még nem mentem bele a részletekbe. Elvégre te magad mondtad, olyan házat vegyünk, amelyik mindkettőnknek tetszene. Szóval, mit szólsz az ötletemhez? A környékhez?

- Tetszik – mosolygott és egy kósza hajtincset tűrt a fülem mögé. – És az ötleteid is. Meg az, hogy egy családiasabb környékre vágysz. Én erre egyáltalán nem is gondoltam.

- Hát, azért vagyok itt én, hogy ilyen dolgokat ne felejtsünk el – húztam egy kicsit az agyát, mire megforgatta a szemeit, én pedig incselkedve nyomtam egy puszit a szájára. – Imádnám, ha lenne egy saját partszakaszunk és nyáron minden percünket lent töltenénk a folyónál.

- Elég egy vízmániás csaj vagy, mi? Egész életedben tengerparton éltél – nyomott puszit a homlokomra.

- Kijavítanálak, csak tizennyolc évet éltem tengerparton, utána eléggé szerettem a sznob negyedeket Londonban. Utána pedig egy különleges öt négyzetcentiméteres cellám volt, emeletes ággyal és egy téglalap alakú ablakkal, amin rács volt – vigyorogtam fel rá, mire ő idegesen felsóhajtott és újra megforgatta a szemeit.

- Nagyon vicces – brummogta.

- Igen, tényleg – kuncogtam. – De amúgy igen, eléggé vízmániás vagyok. Főleg, mert az utolsó két hétben minden egyes nap a tengerbe lógattam a lábamat.

- A Temze partján nem csak weekend házak vannak amúgy?

- Nem, családi házak is vannak, ahogy a közelben bevásárlóközpont, óvoda és iskola.

- Hűha, te tényleg felkészültél.

- Mondom, hogy csak nézegettem az interneten – kuncogtam el magam.

- Jól van akkor, menjünk.

- Hova?

- Hát menjünk el kocsikázni egy kicsit arra a környékre. Meg sétáljunk. Nézzünk körül. Lehet, látunk már eladó ingatlanokat.

- Komolyan? – ültem fel.

- Miért ne? – ült fel ő is.

- Oké – csusszantam le az öléből, aztán felálltam vigyorogva. – Én vezetek – vigyorogtam le rá, mire elnevette magát, aztán szintén felállt.

- Természetesen. A te autód – vigyorgott vissza rám, én pedig izgatottan megfordultam és az emelet felé vettem az irányt, hogy átöltözhessek és rendbe szedhessem a fejemet.

Egy óra múlva már a kinézett környéken kocsikáztunk, amíg nem találtunk egy helyet, ahova leparkolhattam az autóval. Tényleg eléggé messze van onnan, ahol most lakunk, de erre persze a forgalom is rátesz, éppen ezért tellett egy órába, mire megérkeztünk. Az autó egyszerűen mesés, öröm vezetni, szerintem csak az oda úton vagy ezerszer megköszöntem újra Liamnek.

Leraktuk az autót, onnan pedig sétálva indultunk tovább. Nézegettük a házakat és egy kicsit talán túl pofátlanul bámultunk be egyik-másik kertbe, de mindkettőnket érdekelt, hogy milyen itt az élet, meg hogy valóban nagycsaládok –e laknak itt, mint ahogy én azt feltételeztem és persze, igazam lett. Keresztül sétáltunk egy parkon, ami hemzsegett a gyerekek, szülők és állatoktól, aztán rátaláltunk a bevásárlóközpontra is, amiről beszéltem. Liam rábeszélt arra, hogy menjünk be egy bababoltba, így hát végül ott kötöttünk ki babakocsikat nézegetve.

- Kék, vagy zöld színűt szeretnél?

- Zöldet – vágtam rá. – Miért, te?

- Nekem mindegy, amilyet csak akarsz – mosolygott le rám. – Mi bajod a kékkel?

- Semmi bajom a kékkel, de a kék az nyálas kisfiúknak való, a mi fiunk, pedig vagány lesz – magyaráztam, Liamből pedig kitört mellettem a nevetés. – Most mi az? – húzódtam el tőle, és felvont szemöldökkel néztem rá, végül megráztam a fejem, és tovább mentem, majd megálltam egy babakocsi előtt és azt kezdtem nézegetni. – Mi olyan vicces? – kérdeztem a még mindig nevető Liamet, majd megéreztem a kezét a csípőmön, de nem is foglalkoztam vele.

- Semmi, csak olyan édesen mondtad – kuncogott a fülembe, aztán egy puszit nyomott hátulról az arcomra. – Szóval zöld.

- Nem tök mindegy milyen színű? – csattantam fel, mert felidegesített, hogy jól szórakozott rajtam, mikor én csak azt mondtam, ami a fejemben jár.

- De igen baby, ne kapd fel a vizet – motyogta a fülembe még mindig hátulról, aztán újabb puszit nyomott, ezúttal a halántékomra.

- Oké – ráztam le a kezeit magamról, aztán tovább indultam, és a kiságyakat kezdtem nézegetni, míg Liam utánam loholt és újra meg újra magához vett valamit, amit mindenképpen megakart venni.

- Szia Niall, mi a pálya? – szólalt fel Liam, én pedig fél szemmel rápillantottam, de csak a telefonjába beszélt, így visszafordultam az előttem lévő pelenkázó asztalhoz. – Bababoltban. Ti? Nem, csak nézegetünk. Ja, aha, ha hazaértünk, majd beugrunk. Err, nem tudom. Mi? Milyen meglepetés? Na, ne szórakozz velem! – nevetett fel, én pedig tovább masíroztam a ruha osztály felé. – Akkor nem megyünk el, ha nem mondod el. Niall… Pft, lerakta. Baby.

- Hm? – gondolom nem Niallt babyzte le, úgy hogy felhümmögtem annak jeléül, hogy figyelek rá.

- Niall hívott. Azt mondta, hogy ugorjunk át hozzájuk, mert van valami meglepetésük nekünk.

- Kiszedted belőle legalább, hogy mi az?

- Nem, lerakott.

- Ah, oké, menjünk. Remélem főztek nekünk vagy valami.

- Csak nem megint éhes vagy? – kérdezte Liam és a hangján hallottam, hogy próbálja visszafojtani a nevetését.

- Nem, de leszek, mire odaérünk – vigyorodtam el. – Ezt szeretném megvenni. Hát nem édes? – mutattam felé egy fehér rövid ujjú bodyt, egy szintén fehér kisgatyával. A bodyn egy rajzolt kismajom volt, míg a rövidnadrágon, banánok. Volt hozzá egy sapka is, amin szintén banánok voltak rajzolva, és a tetején két

picike fülecske volt.

- De – mosolyodott el, míg elvette tőlem. – Máris lemajmozod a gyerekünket?

- Nem, de az apját igen – mondtam mosolyogva, míg kerestem egy legkisebb méretet, aztán kikaptam Liam kezéből, és azt visszaraktam a többi közé.

- Nézd, van overallban is – mutatott rá, aztán leakasztott egyet és felemelte, míg én lehúztam a cipzárat, aztán megnéztem belül a bélését.

- Ez jó, valamivel melegebb. Ráadhatjuk, ha rossz idő lesz, mikor születik.

- Baby, augusztus lesz, aligha lesz rossz idő.

- Honnan tudod? Londonról beszélünk. Ezeket megveszem. Ráadjuk, mikor hazahozzuk a kórházból?

- Oké – nyomott puszit a fejemre, én pedig szélesen vigyorogva indultam a kassza felé. Miután megvettük a ruhákat, visszaindultunk ott, ahol jöttünk, keresztül a parkon és a kis utcákon az autóhoz.

Mikor visszaérkeztünk, Niall nyitott nekünk ajtót, aztán rögtön be is invitált minket.

- Mi tartott ilyen sokáig? – kérdezte.

- Mondtam, hogy boltban voltunk. A közlekedés pedig rémes, mint általában – mondta Liam, miközben lerúgta a cipőjét, én pedig követtem a példáját, és a dzsekimet magamon hagyva indultam be. Elkerekedett szemekkel meredtem a kisebb tömegre, ami a nappaliban gyülekezett össze. Mindenütt kék, meg fehér lufik voltak, ezüst lufi betűkből még az is ki volt rakva, hogy Baby Payno.

- Meglepetés! – kiáltották, mikor mögém ért Liam.

- Woah – lepődött meg mögöttem Liam. – De király, ezt ti csináltátok? – kérdezte, én pedig pislogva néztem körbe, aztán újra a lányokra, akik már elindultak felénk.

- Naná, mégis mit gondoltál? – vágta rá Cora, Palm pedig már át is ölelt.

- Csak nem gondoltátok, hogy a lányok kihagyják a lehetőséget és nem dobnak egy babaváró partit? – nevetett Harry, aztán szintén átölelt és nyomott egy puszit az arcomra.

- Hát, őszintén, reménykedtem benne – mondtam, aztán átöleltem Lout, majd Luxot.

- Na, már, ne légy ünneprontó – nevetett a fülembe Lou.

- Csináltam sütit! – kiáltotta Cora, mire rögtön vigyor kúszott a számra.

- Akkor jó – feleltem vigyorogva. – Na de most komolyan, nem kellett volna – ráztam meg a fejem, aztán átöleltem Daniellet is.

- Oh, shht, Freddienek is volt baba váró partija, amit szintén mi terveztünk – pisszegett le Palmer, én pedig mosolyogva megcsikiztem Freddienek a hasát, mert ott a legcsikisebb. Rögtön nevetni kezdett és összehúzta magát Louis ölében, én pedig mosolyogva figyeltem, mennyire hasonlít az apjára.  

- Oké, szóval süti, vagy ajándékok?

- Milyen ajándékok? Süti! – vágtam rá, mire a többiek felnevettek, én pedig követtem Corát a konyhába, mint egy pincsikutya. Felkaptam egy muffint a tányérról, és a papírját lehúzva beleharaptam. – Mmm – nyögtem fel.

- El ne élvezz! – kiáltotta be Liam, mire megforgattam a szemeimet, aztán felvettem egy tányért és beindultam vissza a nappaliba.

- Nagyon vicces – mondtam neki, aztán megint haraptam egyet a sütiből, majd leraktam a tányért a dohányzóasztalra, és lehuppantam a fenekemre. – Tényleg, elmondjuk nekik? – nyomtam a könyökömet Liam oldalába, mire felszisszent, én pedig elvigyorodtam, de továbbra is a sütimre koncentráltam.

- Mit? – kérdezte rögtön Niall.

- Nem tudom, elmondjuk? – kérdezett vissza.

- Még szép, mi itt partit dobunk nektek, ti meg titkolóztok? Ki vele! – háborodott fel Louis.

- Megegyeztünk a névben – pillantottam fel a srácokra vigyorogva.

- És ezt csak így mondjátok? Na, már, ne húzzátok az időt – biggyesztette a száját Harry.

- Preston – mondtam végül mosolyogva, aztán leraktam a kistányérra a sütim papírját.

- Aw, Preston Payne! – kiáltotta Palmer, én pedig felkuncogtam és ránéztem.

- Kinek az ötlete volt? – kérdezte Lou.

- Az enyém – vágta rá büszkén vigyorogva Liam. – És Chanel oda van érte.

- Meg te is – böktem megint oldalba.

- Hát, ha tudtuk volna, akkor olyan lufikat veszünk – mondta Danielle.

- Vicceltek? Imádom a baby Paynot. Majd átvisszük hozzánk – mondta Liam, aztán a kezét a térdemre csúsztatta, én pedig felé fordítottam a fejemet, aztán nyomtam egy habos csókot az arcára. 

[II. 33. - Megtaláltam önmagamat]

Halihalloo,

oiiii Lanel wedding.:3 Ki gondolta volna? Okay, so lehet egyes részeken egy picit talán nyálas lett, but szerintem nem sikerült rosszul és remélem Chanel gondolatai is jól átjönnek majd nektek.:) Um, mivel holnap megint elutazom, ezért a szombati rész megint vasárnapra tolódik, de az is lehet, hogy vasárnap késő estére. Attól függ, hogy hogyan érünk haza Magyarországról, és hát az út nem egy-két, de nem is három órás. Remélem megértitek!:) Jó olvasást! Xx♥

Chanel Payne

El sem akartam hinni, hogy tényleg ott állok az oltár előtt Liammel az oldalamon. Reggel mikor felkeltem, azt hittem, hogy soha nem lesz délután, mikor végre láthatom, átölelhetem és megcsókolhatom őt. Így visszagondolva nevetséges mit műveltem a délelőtt folyamán. Életemben nem izgultam még soha sem így, mint ma és ez nevetséges volt – azt hittem, hogy soha nem is fogok izgulni semmi miatt. Pláne nem az esküvőm miatt.

Mikor megismerkedtünk Liammel talán nagyképűnek tűnhettem, pedig csak magabiztos voltam. Magabiztos voltam magamban, a dolgomban és abban, amit csinálok. De ez a srác egy perc alatt kibillentette alólam a biztos trónomat és olyan érzéseket váltott ki belőlem, amiktől elkezdtem megkérdőjelezni magamat. Szépen lassan, de biztosan belé szerettem úgy, hogy ezt egyikünk sem vette észre – és ezzel együtt oda lett a magabiztosságom, már ami egyes dolgokat illette. Még mindig tudtam magamról, hogy jól nézek ki és jó alakom van, mert tettem érte, hogy így legyen. Mindig tudtam, hogy jól öltözködöm és, hogy jó vagyok az ágyban. Tisztában voltam vele, hogy félelmet tudtam kicsikarni az emberekből, azon nyomban, amint kinyitottam a számat. De elég volt Liamnek rám pillantania és én tudtom nélkül megkérdőjeleztem magamat. Az életemet. Azt, amit csinálok. Hogy vagyok –e elég jó neki. Hogy ki fog –e derülni valaha, mivel foglalkozom. Hogy veszélybe sodrom –e valaha azzal, hogy vele vagyok. Az eddigi nem létező gyengepontom most felbukkant, méghozzá egy ember formájában és Liam Payne volt az. Képes lettem volna bármit megtenni azért, hogy védjem őt és a lehető legkevesebbet tudjon rólam. Közben pedig próbáltam egyensúlyt tartani az életem két oldala között. Csak hogy az egyik oldal kezdett elhatalmasodni, és szerintem kitudjátok találni, hogy melyik. Visszavonhatatlanul beleszerettem Liambe és éppen ezért mindegy volt nekem, hogy mi lesz a bandával, vagy Damonnel. Mindegy volt, hogy nélkülem rabolnak –e tovább, vagy nem. Mindegy volt, hogy nem csorgott a pénz a bankszámlámra és mindegy volt, hogy nem mentem többé izgalmas akciókra. Mindegy volt, hogy elvesztettem mindenki bizalmát és célpontot rajzoltam a hátamra, azzal, hogy szerelmes lettem. Mert megnyertem magamnak Liamet, a mai naptól kezdve egy életen át. És az, hogy Liam felesége lettem, vissza adta a magabiztosságomat. Akkor, ott az oltárnál, amint férj és feleség voltunk, úgy éreztem, mintha megtaláltam volna önmagamat, mellette. A férjem mellett.

- Szeretlek – mormolta Liam mosolyogva a számra.

- Én jobban szeretlek – mormoltam vissza a csókba, mire elmosolyodott és erősebben nyomta a száját az enyém ellen. Ujjaimmal közrefogtam zakójának a gallérját és meghúztam egy picit magam felé, mire az ujjongás és tapsolás még hangosabb lett mögöttünk. Mosolyogva váltam el tőle és pillantottam fel gyönyörűen csillogó barna szemeibe. Ennyi év elteltével képes voltam már olvasni a tekintetében, így tudtam, hogy ugyanarra gondol, amire én. Mi vagyunk a világon a legszerencsésebb emberek, hogy megtaláltuk egymást.

Amint elengedtük egymást, máris ott termett előttünk anya és apa ezzel beelőzve Karent és Geoffot. Átöleltek és gratuláltak nekünk, aztán Karen vont a karjaiba, aki meg is könnyezte a szertartásunkat. Eközben észre sem vettem, hogy a többiek kiindultak, hogy majd a templom előtt gratulálhassanak nekünk. Megköszöntük a házasságkötőnek a munkáját, aki szintén sok boldogságot kívánt nekünk, majd mi is a vendégeink után indultunk kifelé.

- Mondtam már, mennyire gyönyörű vagy? – hajolt közelebb hozzám Liam a fejével, én pedig mosolyogva felpillantottam rá, miközben végigsétáltunk a padsorok között.

- Szóval tetszem? – kérdeztem az alsó ajkamba harapva.

- Az nem kifejezés – nyomott egy rövid csókot az ajkaimra. – Meseszép vagy. Remélem tisztában vagy vele, hogy én akarlak a ruhából kihámozni.

- El is várom – válaszoltam vissza kacéran, mire egy huncut mosoly húzódott az ajkaira, aztán egy újabb csókot nyomott a számra. Ahogy kiértünk az ajtókon, megint tapsolni és ujjongani kezdtek a vendégek, én pedig egy mosollyal az arcomon pillantottam le rájuk a lépcső tetejéről. Csókot követeltek, így Liam elkapta a derekam, aztán magához húzott én pedig kuncogva fordultam felé és tapasztottam az ajkaimat rögtön az övéire. Ezek után elleptek a további családtagok és barátok, kézről kézre adtak minket és úgy éreztem, hogy teljesen elszakítottak Liam mellől, miközben végig mellettem állt. Érezni tudtam a jelenlétét, az illata még mindig belengett, sőt a hangját is hallottam, mégis olyan volt, mintha távol lenne tőlem. A vendégek nem akartak elfogyni, és még így sem voltunk túl a sok ölelkezésen és jókívánságokon, hiszen sokan máris a kertbe mentek, mert nem hívtunk meg mindenkit a templomba. Mikor azt hittem, hogy végre visszamehetek Liam mellé, a lányok rám kiáltottak, hogy eldobhatnám a csokromat, amire persze mindenki más is felfigyelt így két csoport alakult ki a férfiak és a nők között. Persze voltak néhányan, akiknek már nem volt szükségük a csokor „szerencséjére”, mint például Danielle, Karen, anya, Leana vagy Palmer. Utóbbi barátnőm már így is jegyben járt Niallel, az esküvőjük pedig már csak idő kérdése volt. 

- Jól figyeljetek – vigyorogtam Luxékra elől, aztán Liamre vetettem egy utolsó pillantást. Fültől fülig érő vigyor terült el az arcán, amibe úgy éreztem, hogy újra meg újra beleszeretek. Elképesztően helyes volt az öltönyében, legszívesebben egészvégig rajta csüngtem volna, de erre azt hiszem, elég sok időm lehet még. Mindenesetre majd’ szétvetett a büszkeség, akárhányszor csak rápillantottam, annyira helyes volt. Néhányszor Madisont is kerestem a tekintetemmel, de ő szerencsére elvolt foglalva az unokatesónkkal, akivel hatalmas barátnők és egyelőre még nem kaptam rajta Liam bámulásán.

Hátat fordítottam a tömegnek, aztán megráztam picit a fejemet, hiszen tök feleslegesnek tartottam a csokor dobálást, anélkül is úgyis megházasodik mindenki. Végül egy határozott mozdulattal a fejem fölé hajítottam, miközben a kamera kattogását hallottam, aztán mikor felmorajlott a tömeg, izgatottan megfordultam. Hatalmas vigyor terült el az arcomon, mikor megpillantottam Cora vörösre változó fejét, hiszen elkapta a csokrot. Elkuncogtam magam és elindultam feléjük, míg őt mindenki körbe vette, közben pedig Harry után kutattam a tekintetemmel, hogy felmérhessem a reakcióját. Oldalra kaptam a fejemet, mikor a csípőmre húzódott két kéz és mosolyogva pillantottam fel Liam csillogó barnáiba.

- Szép dobás – vigyorgott rám.

- Köszönöm – vigyorogtam vissza rá, aztán egy csókot nyomtam az arcára. Dudaszó hallatszódott mögöttünk, mire felkaptuk a fejünket, aztán arra fordultunk, amerről a hang jött. Egy ébenfekete Audi gördült be elénk, én pedig próbáltam kivenni, hogy kiülhet a volán mögött, de az üveg sötétített volt, így fogalmam sem lehetett. Liam elengedett, aztán megkerülte az autót, és a másik oldalára sétált, majd onnan nézett rám vigyorogva. A homlokom ráncba szaladt, aztán a tekintetem elugrott róla, ugyanis az autó kinyílt és számomra egy idegen férfi szállt ki belőle.

- Mrs Payne? – szólított le, miközben elém lépett, aztán felemelte a kezét, amiben a kocsi kulcs pihent egy piros szalagból kötött masnival rajta. – Gratulálok – mosolygott rám az idegen és a kezembe adta a kulcsot, aztán ellépett előlem, én pedig értetlenül néztem Liamre.

- Na, hogy tetszik? – kérdezte vigyorogva, én pedig néhány lépést közelebb sétáltam a kocsihoz, ezáltal hozzá is. Az autó tiszta új volt, négy ajtós, lehúzható tetővel. Hitetlenkedve pillantottam Liamre. – Nem olyan, mint amilyened volt, de abban amúgy sem férnénk már el – mondta lazán, miközben még mindig vigyorgott rám.

- Hülyéskedsz? – kérdeztem, de közben már az én arcomon is elterült egy hatalmas mosoly. Hirtelenjében izgatott lettem és rögtön a volán mögé akartam ülni. Az autó gyönyörű volt és már most imádtam.

- Nézd meg a rendszámát – válaszolta kérdésemet kikerülve, én pedig izgatottan sétáltam az elejéhez, aztán hitetlenkedve elnevettem magam és megráztam a fejemet az ismerős betű- illetve számsor láttán.

- A rendszámom!

- Én mondtam, majdnem ugyanolyan csak egy kicsit nagyobb – utalt az autóra.

- Vezetni akarom – mondtam izgatottan, mire elnevette magát, aztán ellökte magát a kocsitól és felém indult.

- Vezetheted… majd ha hazaértünk a nászutunkról. Most én vezetek, mert nem hiszem, hogy ebben a ruhában tudnál – mondta, mire lebiggyesztettem a számat, végül csak a tenyerébe ejtettem a kulcsot.

- Mr Payne – vigyorogtam fel rá, aztán gyorsan megkerültem a kocsit és felpillantottam a többiekre, mielőtt beszálltam volna. Egyedül a srácok és Louék arcán ült egy vigyor, és ahogy összetalálkozott a tekintetem Nialléval, tudtam, hogy tudták, mi jár a fejemben. Csak ők értették az autó jelentőségét, de csak, mert ők ismerték megismerkedésünk történetét. – Őrült vagy – néztem vissza Liamre, de még mindig szélesen vigyorogtam. – De köszönöm – mondtam, aztán feltéptem az ajtót, majd a ruhámat megemelve beültem a puha bőrülésre. Teljesen olyan volt, mintha a nyolc évvel ezelőtti autómba ültem volna be, azzal az eltéréssel, hogy mögöttem húzódott még egy bőrülés, ahol nem sokára a kisfiunk fog trónolni. Liam beszállt mellém, aztán bekötöttük magunkat, majd rám pillantott. – Imádom – mondtam neki, mire elvigyorodott, aztán indított.

- Tudtam, hogy imádni fogod.

- Nagyon köszönöm – hajoltam hozzá és puszit nyomtam frissen borotvált arcára. Noha én egyáltalán nem lettem volna ellene, ha szokásos borostájával mentem volna hozzá. Liam dudált kettőt a társaságra, aztán elindult, én pedig izgatottan figyeltem, ahogy puhán megindulunk az aszfalton. Egyszerűen oda voltam a kocsiért és viszketett a tenyerem azért, hogy vezethessem.

*

Ha egy percig is aggódtam amiatt, hogy milyen lesz majd a hangulat, vagy a díszítés, vagy a virágok az

asztalon, az is hamar elmúlt, mert minden pontosan olyan tökéletes volt, mint ahogy azt elképzeltem és elterveztük. Miután megjöttünk a virágkertbe és köszöntöttük a többi vendéget is, a fotós megkérte, hogy kövessük őt, hogy elkészíthesse a fotókat rólunk. Még az esküvő előtt kikötöttük, hogy nem lesznek bénán pózolós fotóink, ahol beállítanak minket és a többi, éppen ezért nem is engedtem, hogy a fotós megmondja, mit hogy csináljunk. Miután lőtt rólunk pár fotót kettesben Liammel, odahívtam mindenki mást, hogy családi fotók is készüljenek, mert azokat sokkal szívesebben nézem majd vissza, mint a béna furán pózolós képeket rólunk. Liam is egy véleményen volt velem, úgy hogy rengeteg fotó készült a családjával, az enyémmel és persze a srácokkal.

Utána végre kaptam egy kis nyugit és leülhettem, valamint dézsmálhattam a svédasztalból, miközben a vendégekkel beszélgettem. Mindenki második kérdése a kisfiunk volt, én pedig szívesen beszélgettem róla még számomra idegenekkel is, mert örültem, hogy így legalább akadt valami témánk. Főként Liam barátai és ismerősei voltak jelen, mivel nekem a közös barátainkon kívül egy sem akadt. És ez nem is zavart, mert tökéletesen megvoltam Louékkal, meg Coráékkal. Minden sütemény, ami a svédasztalon volt, ami még fel lesz szolgálva, illetve az esküvői tortánk is Cora által lett csinálva, legalábbis a legtöbbjük. Természetesen volt segítsége, de minden édesség a cukrászdájából származott.

Liam kicsit arrébb beszélgetett számomra még ismeretlenekkel, kezében egy pohár pezsgő volt, amit a felszolgálók osztogattak. Egyfolytában mosolygott, én pedig nem bírtam elszakítani a tekintetemet róla, így teljesen kiestem a beszélgetésből az asztalnál. Nem bírtam elszakítani a tekintetemet róla, éppen ezért kicsit ijedten kaptam fel a fejem, mikor Lou meglökött a kezével. Elkuncogta magát Karennel, Liam nővéreivel és Corával együtt, míg én elpirulva pillantottam rájuk.

- Mi az? – kérdeztem.

- Eléggé elkalandoztál – kuncogott Lou.

- Jaj, hagyd már, nem bír betelni a férje látványával – nevetett ránk az asztal másik oldaláról Cora, én pedig az alsó ajkamba haraptam.

- Igaza van – bólintottam, aztán mosolyogva a vizes poharam után nyúltam és kortyoltam belőle egyet.

- Egyébként azt kérdeztem, hogy rúgott –e már a lurkó egyet – szólalt fel újra Lou, én pedig megráztam a fejemet, mielőtt válaszoltam volna neki.

- Még nem, habár már mozog, de még nem érezem. A doktornő azt mondta, hogy majd a tizennyolcadik és huszadik hét között a legvalószínűbb, hogy megérzem. Vagyis talán jövő hét után, már érezni fogom – mondtam mosolyogva, miközben mindkét kezemet a pocakomra csúsztattam és megsimogattam.

- Oh, hát akkor már nem sokáig van nyugtod tőle – nevetett fel Lou.

- Én azt olvastam, hogy általában a terhesség feléhez közeledtével, valamint az ötödik hónapban élik meg a kismamák a legnyugodtabb, leggondtalanabb heteket. Úgy hogy használd ki, mert, ha a pici olyan lesz, mint Liam, utána egy perc nyugtod sem lesz majd – mosolygott rám Karen, mire felnevettem és visszapillantottam egy rövid időre Liamre.

- Sokat mozgott? – kérdeztem vissza.

- Állandóan. Éjszaka is. Tényleg nem volt sok nyugtom tőle. Hozzá képest a két lány semmiség volt – pillantott a lányaira Karen.

- Én is emlékszem rá, mikor rugdosott – mosolygott Nicola. – Egyszer még sírtál is – nézett az anyjára.

- Az már a vége felé lehetett, az utolsó hetekben – nevette el magát Karen. – De igazad van, Liam tényleg egy kis örökmozgó volt. Ahhoz képest elég jó húsban született meg.

- Oh, amiatt aztán én sem aggódok. Tényleg, állandóan ennék valamit – toltam egy falat sütit a számba, mire a lányok felnevettek, én pedig mosolyogva nyaltam le a hüvelykujjamról a cukormázat. – Ráadásul Cora elhalmoz minket édességgel, szóval, ha a fiam duci lesz, a te hibád lesz – néztem a szőke hajú lányra, mire ő szélesen elvigyorodott.

- Miről van szó? – jelent meg Harry, aztán leült a barátnője mellé és átvetette a karját a vállán.

- A kicsi Paynoról – felelte Lou, mire Harry tekintete rám ugrott és egy fogsoros vigyort villantott felém.

- Hát persze – felelte. – Ki másról. Csak nem rúgott?

- Nem – ráztam meg a fejemet. – Vagyis biztosan, de én még nem éreztem. Mindenki arra vár, hogy rugdosson, szegény gyerek, nyomás alatt van – simogattam a hasamat, mire az asztalnál megint mindenki felnevetett és én is elmosolyodtam.

Készültünk néhány dologgal a vendégek szórakoztatására, de nem gondoltam volna, hogy Liam titokban is szervezkedett a hátam mögött. Totál elvörösödtem, mikor a táncparkett közepén leültetett egy székre, aztán letérdelt elém, és a kezeit a bokáimra csúsztatta a ruhám alatt, majd végig simított a lábszáramon, a vádlimon, fel egészen a térdemig. Elkerekedett szemekkel néztem rá, miközben hevesen dobogó szívvel vártam, hogy mit fog csinálni. Tompán hallottam kiáltásokat, meg füttyöket, azt hiszem Louis bekiabálta, hogy nem szóltunk, hogy +18 –as műsor lesz, csak mert gyerekek is jelen vannak. Liam eközben eloldotta a combfixemet, aztán lehúzta a harisnyát a lábaimról, kibújtatatta a lábaimat a cipőből és lehúzta a harisnyát. Megráztam a fejem, mikor egy mocskos vigyorral az arcán felállt, aztán a kezét nyújtotta felém, majd megkérte a férfiakat, hogy sorakozzanak fel, csakhogy ne csak a nőknek legyen szórakozásuk a csokordobálással. A fejemet fogva félreálltam, míg a lányok mellettem viháncoltak és azt vitatták meg, hogy vajon ki fogja elkapni a combfixemet. Aztán mind nagyot pislogtunk, mikor Niall fején akadt a Liam által eldobott fehér anyag, csak hogy nem éppen a combfixem lógott a fején, hanem egy óriási nagymama bugyi. A lányokkal szakadtunk a röhögéstől, míg Liam büszkén megrázta Niall előtt a combfixemet, aztán gondosan vissza is dugta a zsebébe, szegény Niall pedig fülig pirult és tovább hajította a fejéről a nagymama bugyit.

Néhány könyvecske is körbe járt, amiket azért nyomtunk a vendégek kezébe, hogy néhány szót írjanak rólunk, ha szeretnének emlék gyanánt a lapokra. Ezenkívül Palmerék és a srácok összeállítottak egy dobozt, amiben különböző tárgyak voltak, és egy listát, amin rajta voltak, hogy a tárgyakat melyikünk mikor vetheti be a másik ellen, és ki kellett találnunk, hogy mik hova tartoztak. Például Liam kapott egy fakanalat, amivel elfenekelhet, ha nincs kedvem főzni, ezzel szemben én kaptam egy szakácskönyvet és színes könyvjelzőket, amikkel bejelölhetem Liamnek, hogy mit szeretnék, ha megfőzne. A dobozban lapult természetesen egy kihívó piros, csipke fehérnemű szett Palm jóvoltából, amit akkor kell felvennem, ha Liamnek nincs kedve hozzá.

Sötétedéskor vacsora előtt kártyákat osztogattunk szét fehér lufikkal, amiket aztán a kártyára kellett rögzíteni. A lényege az volt az akciónak, hogy a kártyára felírhatott mindenki egy dolgot, amit aztán behajthatunk az illetőn, feltéve, ha a szívesség visszajut hozzánk. Például Harry azt írta a kártyájára, hogy kicseréli a kakás pelenkát egyszer, míg Lux azt írta fel, hogy majd vigyáz a kisbabánkra. A kártyákon mind rajta állt a Liam és az én twitter nevem is és miután mindenkinek volt egy lufija, kimentünk a sátorból és közösen elengedtük a lufijainkat. Így, ha bárki megtalálná egy kártyát, felrakhatja twitterre minket megjelölve alatta, és így behajthatjuk a szívességet, azon, aki a kártyát írta. Egész jó pofa dolog volt, bár kétlem, hogy bármelyik lufi is leszáll majd valahol.

Az ételek isteniek voltak, ahogyan a több emeletes torta is, ami pontosan úgy nézett ki, mint ahogy azt elképzeltem. Liammel nem nagyon beszélgettünk róla, azt mondta, hogy rám bízza a kinézetét, csak az ízeket beszéltük meg közösen az egyes emeleteken. Összesen négy emeletes lett a sütemény, az egyik oldalán fehér bevonattal, ami úgy nézett ki, mintha hó lenne, hópihékkel együtt. A torta másik fele pedig fekete volt, és Cora az alsó kettő emeletet emeletes házakkal díszítette, míg a harmadik emeletre egy hatalmas Batman jelet rajzolt. A tortat tetején Mr és Mrs felirat állt Batman köpenyébe belevésve, és míg a Mr a torta fehér oldalára esett, addig a Mrs pontosan a feketére. Liam tátott szájjal meredt a süteményre, míg én örömömben tapsikoltam és legszívesebben Cora nyakába ugrottam volna, olyan jól nézett ki. Liam totál odavolt érte, körberajongott, amiért megleptem őt Batmannel.

Hajnali négyig roptuk a táncot, végül fél öt volt, mire végre hazaértünk. A lábaimat már egyáltalán nem éreztem, plusz végre leakartam venni ezt a hatalmas ruhát magamról. Hamarabb ugye nem tehettem így, mert Liam nem engedte. Végül a gondolataim teljesen ellettek terelve a fáradtságról, vagy a lábaimról, és erről Liam gondoskodott. Megörökítésre való arckifejezést vágott, mikor kihámozhatott a ruhámból, de meg sem bírtam moccanni, úgy hogy a tekintetemmel próbáltam beinni édes arcának a látványát.

Lassacskán ugyan, de túl voltunk az egész napon és végre kettesben lehettünk Liammel. Azóta vártam erre, hogy tegnap reggel egyedül megébredtem az ágyban. Miközben Liam elcsábított és levett a lábamról, egész végig az eskünk járt a fejemben, amit egymásnak tettünk. Ott és akkor Liam úgy szeretett a hálószobánk gyér fényében és szerelmünktől fűtött légterében, mint még soha, én pedig tudtam, hogy örökre összetartozunk. 

[32. - Amíg a halál el nem választ]

Halihalloo,
végre! Te jó ég eljött ez a nap is! Chanel és Liam nagy napja. :3 Ahh gyerekek imádtam írni ezeket a részeket. Tisztára Chanel helyébe tudtam képzelni magam, és minden annyira awwww! Remélem tetszeni fog nektek is a rész és hogy örültök az eseményeknek, meg Lanelnek.:3 Mindenképpen írjátok meg a véleményeiteket és élvezzétek még a nyár utolsó heteit! :) Jó olvasást! Xx♥

Liam Payne

Az izgalomtól alig tudtam este elaludni és emiatt reggel húzott az ágy. Végül aztán persze Niall által lettem ébresztve, hogy ideje felkelni, mert ma bizony megnősülök és nem kéne késni az oltár elől. Így hát szinte rögtön kiugrottam az ágyból, és miután voltam a fürdőben, magamra kaptam egy pólót, majd lecsoszogtam az alsó szintre. Niallt a konyhában találtam a pultnál ülve, míg Palmer reggelit rakott ki egy tányérra, aztán rakta azt le Niall elé.

- Jó reggelt! – mosolygott rám. – Remélem éhes vagy, csináltam reggelit. Nem sokára jön Harry is, Danival még nem beszéltem, én léptem Louhoz és majd már csak a templomnál találkozunk. Időben kezdjetek el készülődni és az öltönyöket nem összekeverni, vagy lepecsételni, mert kicsinállak titeket! – hadarta, én pedig mosolyogva felültem a bárszékre Niall elé, aki szintén vigyorgott, miközben a kajáját rágta.

- Értettük és köszönöm a reggelit – válaszolta mosolyogva.

- Nincs mit, remélem jól aludtál. Na, majd találkozunk! – vigyorgott rám, aztán megkerülte a pultot, nyomott egy puszit Niall arcára és már kint is volt a konyhából, nem sokkal később pedig a lakásból.

- Izgulsz? – kérdezte Niall, miközben én a kávémba kortyoltam, aztán megvajaztam a pirítóst és beleharaptam.

- Egész éjjel forgolódtam az ágyban.

- Olyan gyorsan történt minden, nem igaz? Az egyik pillanatban még egyedül vagy, a következőben meg már találkozol Chanelel és megint együtt vagytok.

- Nekem mondod? Olyan hirtelen csöppent vissza az életembe, hogy egy ideig csak kapkodtam a fejem, hogy mi van. Aztán az is csak velünk fordulhat elő, hogy rögtön teherbe esik. Vagy, hogy autóval üldöznek minket, meg ránk rontanak a lakásunkban.

- Egy percre se fogsz Chanel mellett unatkozni – vigyorgott.

- Az biztos. Tegnap felhozta, hogy milyen izgalmas lenne, ha elszöknénk Vegasba – mosolyodtam el az emlék felidézését illetően, aztán elkuncogtam magam és megráztam a fejem, míg lepillantottam a tányéromba. Hihetetlen nőt készültem feleségül venni, de hát éppen ezért szeretem őt annyira.

- És mit mondtál neki? – kérdezte Niall.

- Azt, hogy majd a tíz éves évfordulónkon megszöktetem őt Vegasba – nevettem el magam.

- És, belenyugodott?

- Igen – kuncogtam. – Fel is hívom. Telefonálhatni azért telefonálhatunk, nem? Istenem, alig várjam, hogy lássam – fordultam le a székről, aztán a hüvelykujjammal a számba toltam egy kis tojást, ami a szám sarkában gyűlt össze és kiindultam a konyhából, vissza az emeletre a telefonomért. Amint megkaparítottam, feloldottam, aztán már a híváslistába is léptem, és miután a nevére mentem, a fülemhez emeltem a telefonomat. Izgatottan szaladtam le vissza a lépcsőn és ültem vissza Niall elé. A szívem hevesen dobogott a bordáim között és majd ki ugrottam a bőrömből, mikor Chanel felvette és beleszólt.

- Vegas? – kérdezte, én pedig elnevettem magam és a villám után nyúltam.

- Miért? Mi a probléma? – kérdeztem vigyorogva.

- Jelenleg? Jelenleg a hajam. Rohadtul nem úgy áll, ahogy kellene.

- Tőlem aztán kócosan is lehetsz, ha Lounak sikerül egy „Most dugtam” frizurát összehoznia nélkülem – válaszoltam, mire Niall röhögni kezdett, én pedig vigyorogva pillantottam rá.

- Aha, hát persze – horkantott fel. – Biztosan kócosan megyek majd férjhez.

- Átugorhatok, ha gondolod…

- Mmm, jó lenne – hümmögött fel, aztán Lou hangját hallottam a háttérből, mire Chanel édes kuncogása ütközött a fülemnek. – Lou ellene van.

- Gondoltam – sóhajtottam fel. – Hogy aludtál?

- Pocsékan. Annyira hozzászoktam, hogy a hasamat cirógatod, hogy nagyon rossz volt nélküled.

- Aw baby, hát nem simogattad te helyettem a kisfiamat?

- De igen, de az nem ugyanaz – hallottam a hangján, hogy a száját biggyeszti, sőt szinte teljesen láttam magam előtt az egészet.

- Hát csak a tegnap éjszakát kellett kibírnod, azon pedig túl vagy, délután pedig majd cirógatom a hasadat.

- Ah, alig várom. Te jó ég, megjött anyám, akkor foglalom a jegyeket jó?

- Ne légy vele durva Chan – mondtam kedvesen. – Csak jót akar.

- Igen, persze, jót akar – horkantott fel. – Mindegy, nem fogom magam rajta felidegesíteni, de kedveskedni sem fogok vele, az is biztos.

- Chanel…

- Mennem kell, szeretleek! Oh, és ha nem találnál majd meg… én leszek a fehér ruhás, ne felejtsd el.

- Igen, a fehér ruhás, mindenképpen észben tartom – bólogattam vigyorogva. – Én is szeretlek.

- Puszi, szia – rakta le, én pedig mosolyogva meredtem a telómra, amit aztán leraktam a pultra a tányérom mellé.

- Minden rendben? Jól vannak?

- Persze – bólintottam. – Minden oké. Ma megnősülök.

Ahogy megreggeliztünk megérkezett Harry, utánuk pedig Louis és Freddie, és mivel még korán volt, leültünk egy picit a kanapéra beszélgetni és felkészülni a mai napra. Legalábbis én azt csináltam, míg a srácok beszélgettek és ugráltak egyik témáról a másikra. Fél füllel hallottam, hogy miről beszélnek, de egyáltalán nem figyeltem oda a beszélgetésükre. Egész idő alatt Chanel járt a fejemben, meg a kisbabánk és, hogy hogyan fog majd lezajlani az egész szertartás és parti utána. Hogy Chanel vajon milyen ruhában lesz és, hogy vajon tudom –e majd magam egészen addig türtőztetni, amíg haza nem érünk, hogy levehessem Chanről a ruhát. Persze kénytelen leszek, de elvégre már a feleségem lesz, szóval azt csinálunk, amit akarunk és, ha félre rángatom mindenkitől, akkor így teszek. Az is izgatott, hogy vajon majd mennyire fog látszódni Chanel pocakja a ruhájában, és hogy egyáltalán milyet választott. Habár ezek mind mellékes dolgok, a lényeg az lesz, hogy a feleségem lesz, a társam és a gyermekem anyja. Rengeteg dolog áll még előttünk és mindezeket együtt fogjuk megvalósítani egymás mellett. Jóban és rosszban. Amíg a halál el nem választ.

*

Ahogy teltek az órák és egyre közeledtünk a délután kettő felé, annál idegesebb lettem. Körülöttem mindenki pörgött és ide-oda szaladgált, kiabált és nevetgélt, én pedig sík ideg voltam és folyamatosan az órát lestem. Fogalmam sem volt, hogy mi ütött belém, de a szívem eszeveszettül dobolt a mellkasomban, a pulzusom az egekben lehetett, a tenyereim izzadtak és rosszul éreztem magam. A fejemben nagyobb káosz uralkodott, mint a házban, csak a negatív gondolatok ostromoltak és másra sem tudtam gondolni, csak hogy lehet Chanel megijedt és már réges-régen elhagyta Londont a pici babámmal együtt. A telefont sem vette fel, a hívásaim folyamatosan ellettek utasítva és mailboxra küldve, ami miatt csak még feszültebb lettem. Nem tudtam, hogy Chanel nem akar –e velem beszélni, vagy esetleg a lányok kobozták el a telefonját, így miután meguntam, hogy az ötvenedik hívásom is ki lett nyomva, nagy hévvel felpattantam a kanapéról és a bejárati ajtó felé indultam, hogy kocsiba ülhessek és elszáguldhassak Louhoz a céllal, hogy megnézzem, minden rendben van –e Channel és a kisfiunkkal. Persze a srácok nem engedtek el, visszahúztak, aztán felküldtek a fürdőbe, hogy hűtsem le magam, de a hideg víz sem segített sokat. Végül aztán Harry rakott rendbe, rám förmedt és rám parancsolt, hogy szedjem össze magam és ne viselkedjek úgy, mint egy hisztis kisgyerek. Már dél volt, úgy hogy muszáj volt elkezdenem felöltözködni, a kezeim annyira remegtek, hogy Harrynek kellett begombolnia az ingemet. A hajamat még éppen, hogy betudtam lőni, aztán amint azzal megvoltam, hagytam Harrynek, hogy tovább öltöztessen. Megkötötte a nyakkendőmet, rám adta a mellényt, utána pedig a zakómat.

- Így – ütögette meg a vállamat finoman. – Jól nézel ki. Hol van a virág a zsebedből?

- Lent van a konyhában – feleltem halkan.

- Liam mi van veled? Miért vagy ilyen ideges?

- Nem tudom. Chanel nem veszi fel a telefont.

- Csodálkozol? Egyszerre öten csüngenek rajta, plusz pocakja van, amihez igazodniuk kell. Na meg a kedvéhez. Tudod, milyen. Valószínűleg még nálad is idegesebb.

- Jó, de akkor is felvehetné a telefont, hogy megnyugtasson. Meg én is őt.

- Azt hittem reggel beszéltetek?

- Beszéltünk is. De az reggel volt. Nyolckor. Azóta eltelt egy csomó idő.

- És? Azt hiszed, hogy meggondolta magát, vagy mi?

- Igen, könnyen lehet.

- Rémeket látsz – nevetett fel, aztán kiindult a fürdőből, én pedig követtem. – Felhívom Corát, aztán megkérdezzük, hogy Chan hogy van – húzta elő a zsebéből a telefonját.

- Azt hiszed én már nem próbáltam? Őt is és Palmot is meg még Danit is csörgettem, senki nem vette fel a telefont.

- Nekem felfogja – vigyorgott rám, míg lesétáltunk az emeletről. – Szia, baby – szólt bele, aztán rám pillantott, én pedig megkönnyebbülten felsóhajtottam, hogy felvette, aztán feszülten vártam, hogy Harry mit mondd. – Nincs semmi baj, vagyis de igen van. Ne akadj ki, csak Liam ideges – nevette el magát. – Tudnia akarja, hogy mi van Chanelel – mondta, aztán hallgatott egy ideig, én pedig elkerekedett szemekkel bámultam rá. Mégis mit mondhat neki Cora? – Bővebben? – kérdezett vissza Harry. – Oké, oké, jól van, én mondtam Liamnek, hogy minden rendben van. Igen, készen vagyunk. Nem indulásra készen, de már felöltöztünk. Jól van, majd találkozunk. Puszi – rakta le, én pedig rögtön számon kértem őt.

- Mit mondott?

- Azt, amit én is. Chanel tiszta ideg és nyűgös, de minden rendben van. Pont a legrosszabbkor hívtam, mert most adják rá a ruháját.

- Oké – fújtam ki a levegőt.

- Héj, minden rendben van. Ne parázz. Chanel jól van, a lányok lázasan készülődnek, ahogy mi is és nem sokára indulhatunk is.

- Harry, megtennél még nekem valamit? – torpantam meg, ahogy eszembe jutott a nyaklánc, amit Chanelnek szeretnék adni, hogy viselje az esküvőn. Mesélte, hogy összekapott az anyjával az ékszeren, meg hogy anya is belekeveredett és végül nem választott semmit, így hát tegnap vettem neki egy arany láncot, melyen egy ugyanolyan formájú kő volt medálként, mint az eljegyzési gyűrűén. – Mindjárt jövök – mondtam, aztán felszaladtam az emeletre a szobába, ahol aludtam. A cuccaim közül előkotortam a négyzet alakú plüss bevonatú dobozkát, aztán azt a kezembe szorongatva indultam vissza Harryhez. – Elvinnéd ezt Chanelnek? Nem sikerült nyakláncot választania, én pedig vettem egyet neki.

- Ah, Liam, te örök romantikus – vigyorodott el Harry, mire én is elmosolyodtam és a kezébe nyomtam a dobozt. – Jól van, elszaladok vele, de te akkor meg most már nyugodj le. Mindjárt jövök.

- Kösz Harry – mosolyodtam el szélesen, aztán sóhajtottam egy nagyot, majd a nappali felé indultam, ahol Freddie éppen hangosan kacarászva felém futott meztelen lábakkal, mögötte pedig Louis üldözte őt, így elkaptam a kissrácot és felemeltem, mire visítva kinyújtotta a kezeit és az arcomba nyomta őket.

- Rosszalkodunk, rosszalkodunk? – kérdeztem tőle.

- Liam – vigyorgott rám édesen, aztán megint felvisított, mikor Louis ráijesztett mögötte és a fejével a mellkasomnak dőlt, miközben a kezeit már Louis fel nyújtotta ki, hogy eltudja tolni őt magától.

- Egész délelőtt őt üldözted, még mindig nem sikerült felöltöztetned? – kérdeztem Louistól vigyorogva.

- Folyton elszalad előlem és azt hiszi, hogy játszunk – mosolyodott el Louis is. – Most raktam tisztába, de megint elszaladt előlem. Most már tényleg fel kell öltöznünk Freddie, ne szórakozz. Később játszunk – mondta neki komolyan, aztán átvette tőlem. – Te? Készen vagy? – nézett rajtam végig.

- Igen, mondhatni – bólintottam.

- Izgulsz? – kérdezte egy kis mosollyal az arcán, én pedig újabbat bólintottam. – Tudom. Én is izgultam. De nem kell miért. Úgy értem hamarabb túl vagy rajta, mint hinnéd. Észre sem veszed, aztán már a sátorban fogtok táncolni férj és feleségként.

- Kösz Louis – mosolyodtam el és pillantottam kék szemeibe. Rohadt jól esett, amit mondott, annak ellenére, hogy tudtam még mindig nem békült meg Chanelel. De tudtam, hogy próbál értem jól viszonyulni a dolgokhoz, főleg miután megint úgy kiakadt, mikor a kórházba kerültünk. Láttam rajta akkor is, mikor elmondtuk neki és Daniellenek, hogy összeházasodunk és Chanel terhes, meg most is, hogy nem teljes szívéből örül neki, de próbálkozik. Erősen próbálkozik értem, mert ő a legjobb barátom és rohadtul szeretem őt.

Az utolsó simításokat végeztük a csokorral a zakó zsebemben, amit Louis igazgatott, míg Niall Freddiere vigyázott, hogy ne kenje össze a ruháját semmivel, mikor visszaérkezett Harry.

- Na? Odaadtad neki? – kérdeztem rögtön, amint belépett a nappaliba.

- Igen, persze – bólintott mosolyogva. – A csajok készen vannak, ideje nekünk is indulni.

- Voltál náluk? – kérdezte Niall, Hazz pedig bólintott.

- Oké, kész van – lépett hátrébb Louis.

- Köszi – sóhajtottam fel idegesen.

- Akkor, mehetünk? – kérdezte Harry, én pedig bólintottam. Louis összeszedte Freddiet, meg a cuccait, aztán kiléptünk a házból, mire egy csomó fotós kiabálni és kattintgatni kezdett. Láttam, hogy egy felük a mi lakásunk előtt várakozott, de hát oda várakozhattak, ugyanis éppen ezért a lányok Lounál készülődtek. Miután Louis bekötötte Freddiet a gyerekülésbe, el is indultunk a templom felé. Elképesztően ideges voltam, még meg sem állt az autó, de én már kipattantam belőle a templom előtt. Velünk egy időben érkeztek meg az első vendégek, akiket a szertartásra is meghívtunk, így köszöntöttem őket és kezet fogtam velük. Kint maradtam a templom előtt megvárni anyáékat és a nővéreimet, meg persze reménykedtem, hogy velük egy időben befutnak majd a lányok is. Persze tudtam, hogy Chanelt már csak az oltár előtt fogom látni, hiszen ő, Holly és Lux – a két koszorúslányunk – direkt később fognak elindulni. Mosolyogva öleltem át anyát, apát és a nővéreimet, mikor megérkeztek, aztán pedig Hazelt és kezet fogtam Calebbel. Eközben a felbérelt esküvői fotós kattintgatott párat, majd anyáék előre mentek, ahogy Hazel is Chanel testvéreivel. Mikor

megérkeztek a lányok, izgatottan pillantottam rájuk, aztán megköszöntem az újabb vendégeknek, hogy eljöttek, majd hozzájuk léptem.

- Gyönyörűek vagytok lányok – mosolyodtam el.

- Aw, köszönjük – kuncogott Palmer.

- Mit keresel még mindig itt? Bent kéne lenned – dorgált Cora.

- Csak vártam, hogy megérkezzetek. Chanel…

- Szeret, imád, kiugrik a bőréből, indíts befelé – szakított félbe Cora, mire a többiek felnevettek, én pedig vigyorogva hagytam, hogy megfordítson, aztán kicsit meglökjön a lépcsők felé.

- Ti megvárjátok őt? – fordultam vissza feléjük.

- Nem, mindjárt bemegyünk – mosolygott Danielle, én pedig hangosan kifújtam a levegőt, aztán felindultam a lépcsőkőn a templom bejáratához. A fejemet forgatva és egy párszor megtorpanva mentem végig a padsorok között az oltárig. Volt még pár vendég, akiket köszöntöttem, aztán odamentem anyáékhoz, és egészen addig ott álltam velük, míg nem a fülembe jutott, hogy megérkeztek Chanelék. Elfoglaltam a helyemet, aztán izgatottan vártam és a nyakamat nyújtogattam. Bejöttek Harryék, rám kacsintva elfoglalták a helyeiket bal oldalt a második sorban, míg Niall felsétált mellém, megveregette a vállam egy büszke vigyorral az arcán és félre állt Lou mellé. 

Hirtelen mindenki egyszerre csendesedett el. Nagyot nyeltem és remegő kezeimet szorítva vártam, hogy elinduljon a zene. A vendégek felemelkedtek a székekről, aztán felcsendültek az első akkordok, kitárták az ajtókat, majd belépett Lux és Holly elöl a szép ruhájukban vigyorogva, kezükben egy-egy kosárral, amiből virágszirmokat szórtak. Mögöttük már láttam Chanelt, de nem teljesen jól. Amint Lux és Holly előrébb értek, és Chan valamint az apukája is elindultak, csak akkor láttam őt teljesen. Az arca komoly volt, aztán mikor felemelte a fejét, és összetalálkozott a tekintetünk, elmosolyodott. Én is szélesen elvigyorodtam, azt hiszem a nap hátralévő részében nem is fogok tudni máshogy tenni. Elakadt a lélegzetem, mikor végigpillantottam rajta, nem is egyszer. Chanel álomszép volt, a hasa gömbölyödött a testre simuló ruhájában, és ettől csak még gyönyörűbb volt, már ha ez még valahogy lehetséges lehetett. Felül csipke és kövek díszítették a ruháját, aminek két vékony pántja volt. A combja közepétől aztán a ruha hatalmas habos anyagba változott át, amit húzott maga után. A kezében a halványrózsaszínű bazsarózsa csokor pihent, a haja hátra volt tűzve, és hullámos loknikban omlott a vállára. A tekintetemet el se szakítottam róla, meseszép volt és emiatt dagadt a mellkasom a büszkeségtől. Lassan haladtak, Lux és Holly

elképesztően édesen vigyorgott és dobálták a virágszirmokat, miközben vagy engem, vagy a közönséget nézték. A fülemben dobogó vértől szinte alig hallottam a zenét, Lux és Holly egyre csak közeledtek felém, mögöttük pedig pár lépés távolsággal Chanel és Caleb. Nem mertem sehova máshova se pillantani, mondjuk nem mintha nagyon akartam volna. Szemem sarkából láttam, mikor Holls és Lux oldalra fordultak, aztán a székeikhez sétáltak az első sorba, anyáék és Hazel és Caleb székei mellett, amiket direkt számukra tartottunk fel, hogy ne tartson nekik sokáig, amíg bebotorkálnak a második és harmadik sorba Palmerék mellé. Utoljára végigmértem Chanelt tetőtől talpig, és csak most láttam igazán közelről, mennyire szép ruhát választott. Bal kezemet kinyújtottam felé, mikor elém értek, Caleb pedig egy büszke mosollyal adta át nekem a menyasszonyomat. Felhúztam magam mellé a két lépcsőn az oltárhoz, aztán még közelebb vontam magamhoz, miközben a zene elhalkult. 

Mindketten szemben álltunk már a férfi előtt, aki készült minket összeadni. A kezeim még mindig remegtek és csak remélni mertem, hogy Chanel ezt nem szúrta ki. Jól esett a teste melegét érezni, édes illata becsúszott az orromba és tudtam, hogy a házasságkötőre kellene figyelnem, de elég nehezen ment. Fél szemmel Chanelre pillantottam és csak még szélesebb lett a vigyorom, mikor észrevettem, hogy ő is engem néz. Legszívesebben már magamhoz húztam volna és szét csókoltam volna az arcát, de nem lehetett. Mikor visszanézett előre, én is rávettem arra, hogy figyeljek, hiszen mégis csak a saját esküvőmön álltunk. Tőlünk balra állt Lou, mint Chanel tanújaként, és Niall, mint az én tanúmként, mindketten minket néztek egy széles vigyorral az arcukon. Éreztem, ahogy az egész testem ellazult és a súlyok, amik eddig a vállaimat nyomták, eltűntek onnan. Olyan volt, mintha végre megint tiszta oxigén tudnék belelélegezni, mert tudtam, hogy Chanel most már mellettem van, a feleségem és hogy semmi sem választhat el minket egymástól.