[II. 26. - Kétség sem fér hozzá]

Halihalloo,
aw, aw, aww! Egy iszonyat édes rész a láthatáron. Ah alig várom már, hogy tovább haladjunk a részekkel és olvashassátok mennyi mindent terveztem még Lanel és baby Payno számára!^^ Na de mielőtt még ellőnék mindent, inkább csak jó olvasást kívánok!:D Xx♥

Chanel Adele Sangster

Liammel letelepedtünk a kanapéra, én lovagló ülésben ültem az ölében, miközben mindkét kezemmel átöleltem a hónalja alatt és a fenekemet kicsit kinyomtam a térdén, hogy kényelmesen fektethessem a fejemet a mellkasára. Kezével a hátamat cirógatta fel és le, míg másik kezét a derekamon pihentette. Kezdtem a sírás után megnyugodni és olyan jól esett Liamen feküdni, hogy simán betudtam volna rajta aludni. De hirtelen elfogott az aggodalom a kisbabánk iránt és mindenképpen elakartam menni a nőgyógyászhoz, hogy megnézze őt és megnyugtasson, hogy minden rendben van.

- Mi az? – kérdezte Liam, mikor felkaptam a fejem a mellkasáról és ránéztem.

- Ha sietünk, még beérünk a kórházba időben. Mármint, hogy ultrahangra. Beszélnem kell a doktornővel. Semmit sem tudok a várandóságról.

- Akkor menjünk – csillantak fel a szemei és el is mosolyodott. – Csak felöltözök gyorsan.

- Én pedig rendbe hozom a fejemet – szálltam le az öléből és a táskámat felkapva, amit a földre ejtettünk, az emelet felé indultam meg. A neszeszeres táskámmal vonultam a fürdőszobába, végül minden sminkemet letöröltem az arcomról és újra felkötöttem egy lófarokba a hajamat. Mire kiértem Liam is felöltözött és amint elé értem rögtön magához húzott, miközben az arcán megint ott játszott a csodálatos mosolya. Egy szó nélkül lehajolt hozzám és nyomta az ajkait az enyéim ellen, mire rögtön visszacsókoltam neki és a hajába túrtam a tarkójánál.

- Szeretlek – suttogta a számba, aztán újra megcsókolt, végül apró puszikat nyomott a számra és elhúzódott tőlem.

- Én is szeretlek. És most menjünk, mert elfogunk késni – mosolyodtam el, aztán egy utolsó puszit nyomtam a szájára, majd végre elindultunk.

- Biztos, hogy hozzá akarsz járni? Kereshetünk egy másik nőgyógyászt, vagy akár egy privát kórházat… - kérdezte, amint leparkoltunk a kórház parkolójában.

- Felesleges pénzkidobás – ráztam meg a fejemet.

- A legjobb szülészt akarom neked, hogy minden rendben menjen, szóval nem, nem az.

- Liam, hidd el, hogy ez a nőgyógyász is jó és én kedvelem, szóval igen, hozzá akarok járni és nála akarok szülni.

- Rendben – sóhajtott fel, aztán kiszálltunk a kocsiból és kézen fogva beindultunk az épületbe.

- Ne idegeskedj. A doktornő tényleg szimpatikus. Egész végig figyelmes volt velem és többször is felajánlotta a segítségét.

- Ha te megbízol benne, akkor én is – mosolygott le rám, mire én is elmosolyodtam. Ahogy a doktornő rendelőjéhez közeledtünk, egyre idegesebb és idegesebb lettem. Habár egyedül Liam jelenléte és érintése sikerült a szívverésemet kontrollálni, elképesztően feszült voltam, mikor bementünk az ajtón. Tegnap nem gondoltam volna még, hogy Liammel az oldalamon és mosollyal az arcomon fogok belépni ebbe a terembe. Ahogy meglátott minket a doktornő felállt és elénk sietett, miközben az arca meglepődöttről váltott idegesre, végül barátságosan mosolygósra.

- Jó napot – köszöntem mosolyogva és a kezemet nyújtottam felé.

- Jó napot – köszönt vissza, aztán kezet fogott Liammel is. – Üljenek le, kérem – mutatott a székekre, aztán visszament az asztala mögé és mi is helyet foglaltunk. Mikor aztán a doktornő rám nézett kérdő tekintettel, megköszörültem a torkom és szólásra nyitottam a számat.

- Liammel átbeszéltük újra a dolgokat és um, szeretnénk megtartani a babánkat.

- Nagyon örülök, hogy így döntöttek – mosolyodott el rögtön a doktornő.

- És erm, szeretném, ha felvenne a páciensei közé – mosolyodtam el én is.

- Természetesen – bólintott. – Az adatai már meg vannak, úgy hogy nem fog kelleni még egyszer. Javaslom, nézzük meg előbb a picit, utána pedig beszélgetünk – mondta.

- Igen, persze – álltam fel, mire Liam rögtön követett engem. Kigomboltam a farmerom gombját, aztán felültem az ágyra, majd elfeküdtem rajta, miközben felhúztam a felsőmet és az alatta lapuló trikót is. Liam megállt az ágy másik oldalán, miközben még mindig a kezemet fogta, a doktornő pedig leült mellém és bekente a hasamat, valamint a hasam alját egy hideg géllel. Nem sokkal később már ott is volt a kisbabánk a monitoron.

- Itt is van a kis pocaklakó. Itt vannak a kezei, nézzék már az ujjai is kifejlődtek – mutatta folyamatosan a doktornő. – Minden rendben van vele, és jól érzi magát a méhben. Szeretnének egy képet?

- Igen – válaszoltam rögtön, miközben még mindig a kisbabánkat néztem a monitoron keresztül. Elég nehéz felfogni, hogy ez a csöppség a hasamban van, és éppen szorgalmasan fejlődik, hogy a világra tudjon majd jönni. Annyira hihetetlen ez az egész. Ma reggel még véget akartam vetni az életének, most pedig már annak örülök, hogy kifejlődtek az ujjai a kezein.

- Látták ezt? Megmozdult – szólalt fel hirtelen a doktornő, én pedig sűrűn pislogva néztem a monitorra, miközben a mosolyt nem tudtam letörölni az arcomról.

- Hű – suttogta Liam, mire felnéztem rá.

- Mikor fogom érezni, hogy mozog? – kérdeztem, még mindig Liam arcát bámulva.

- A negyedik hónapban, körülbelül a tizennyolcadik héttől, de eltarthat a huszadikig is, míg megérzi. Ez mindenkinél másmilyen, ki mikor érzi meg.

- Oh, értem.

- Elvehetem már? Legközelebb csak egy hónap múlva fogják látni őt – mosolygott a doktornő, én pedig bólintottam egyet, mire elvette a műszert és adott törlőkendőt, hogy megtörölhessem a hasamat. Visszaöltöztem, a doktornő pedig vett vért tőlem és meghallgattuk a kicsi szívverését is. Ezután visszaültünk az asztal elé, a doktornő pedig a számítógépén kezdett valamit keresni, míg mi az ultrahang felvételt néztük. – Számításaim szerint a pici augusztus elejére várható, így augusztus nyolcadikára írom ki.

Liamre pillantottam, aki szintén engem nézett és szélesen elmosolyodott, mikor a tekintetünk összetalálkozott. Én is elmosolyodtam, aztán visszanéztem a doktornőre, akinek a tekintete még mindig a monitorra volt szegezve.

- Kiírok egy vitamint, amit mostantól kezdve szeretném, ha rendszeresen szedne. Minden este – mondta rám pillantva, én pedig bólintottam. – Azon felül van néhány prospektusom és brosúrám, ha érdekli önöket…

- Igen, köszönjük – mondtam rögtön, ő pedig el ő is vett pár újságot a fiókjából.

- Van bármilyen kérdésük?

- Igen, ami azt illeti, lenne – mondta Liam, én pedig rá pillantottam fél szemmel. – Nekem gyerekkoromban volt egy műtétem, ahol kivették a jobb vesémet és azt szeretném megtudni, hogy ez öröklődő lehet –e, vagy bármilyen problémát okozhat –e a babának.

- Nem, ez nem egy öröklődő betegség. Attól, mert önnek ki kellett venni az egyik veséjét, nem jelenti azt, hogy a gyereke is ebben fog szenvedni – rázta meg a fejét mosolyogva a doktornő.

- Akkor jó – fújta ki a levegőt Liam. – És, ha nem lenne vele valami rendben, akkor azt már látná az ultrahangon, nem?

- Természetesen. Ne aggódjanak, a babával minden rendben van – nyugtatott meg minket.

- A terhesség alatt lehet szeretkezni is, nem igaz? – kérdezett rá nyíltan, én pedig kicsit döbbenten pillantottam rá, de végül is beláttam, hogy jogos kérdés volt.

- Minden további probléma nélkül – bólintott a doktornő, én pedig az alsó ajkamba haraptam, míg éreztem, hogy felmelegszik az arcom. – Könnyű és nem túl megerőltető tornát vagy jógázást is lehet végezni.

- Rendben – bólintottam. Még elmondott pár dolgot, felhívta a figyelmemet újra a vitaminra és megbeszéltünk egy időpontot egy hónap múlvára. A prospektusokat, a receptet és a fényképet a táskámba csúsztatva elköszöntünk a doktornőtől és eljöttünk a kórházból.

- Megnyugodtál? – kérdezte Liam, miközben bekötötte magát a kocsiban.

- Igen – sóhajtottam mosolyogva és hátra dőltem az ülésben. – És te?

- Én is – nézett rám. – Nem gondoltam volna, hogy máris mozog a kis gézengúz.

- Én sem – vallottam be.

- Alig várom, hogy majd én is érezzem, mikor mozog – mondta izgatottan.

- Az még egy kicsit odébb van. Megállunk egy gyógyszertárnál?

- Persze – bólintott. – Elkezdjük szervezni az esküvőnket? – vigyorgott rám.

- Tessék? – kérdeztem vissza meglepetten.

- Hát, még azelőtt megakarsz esküdni, mielőtt szülnél, nem?

- Erm… ezen még nem gondolkoztam. Miért te igen?

- Ha megszülnél, és csak utána akarnánk összeházasodni, csak tolódna az egész. Szerintem azelőtt házasodjunk össze, mielőtt megszületik a babánk. Sőt, mielőtt még túl nagy lesz a hasad.

- Jó, de addig már nem sok időnk van. Nem sokára nőni kezd.

- Hát akkor közelebb van az esküvőnk, mint azt gondolnád – vigyorgott.

- Biztos vagy benne? – kérdeztem vissza.

- Persze baby – nevetett fel. – Miért, te nem?

- Dehogynem! – vágtam rá. – Keresnünk kell egy esküvő szervezőt.

- Olyan izgatott vagyok. Átmegyünk majd Niallékhoz? És elmondjuk Louiséknak is? És anyáéknak?

- Nyugi Liam – kuncogtam fel. – Egyelőre csak beszéljünk a srácokkal, gondolom, tudnak róla, hogy elakartam vetélni.

- Csak Niall és Palmer. Muszáj volt valakivel beszélnem. Ők adták az ötletet, hogy kérjem meg a kezedet.

- Tényleg? Akkor, akkor vetted a gyűrűt, mikor küldted az sms –t, hogy boltba mentél? – kérdeztem vigyorogva.

- Nem, a gyűrű már megvolt.

- Komolyan? – kérdeztem döbbenten.

- Már nagyon régóta megvolt. Az egy másik történet. Majd elmesélem otthon – mosolygott sejtelmesen.

Megálltunk egy gyógyszertárnál hazafelé menet és én beszaladtam a vitaménért, majd mielőtt még kiléptem volna az utcára, elmélyesztettem a táskámban, nehogy valaki idő előtt kiszúrja és az egész világ máris arról csámcsogjon, hogy terhes vagyok. Rögtön Niallék felé vettük az irányt, és míg Liam izgatott volt, addig én kicsit idegesen szorongattam a kezét. Nem akartam tudni, hogy Palmerék vajon mit gondolnak rólam, de tudom, hogy egyszer így is-úgy is muszáj lett volna ezen a beszélgetésen, leginkább találkozáson túlesni. Plusz azt is megértem, hogy Liam miért avatta be őket. Én elfordultam tőle és nem kommunikáltam vele, neki pedig muszáj volt valakinek erről beszélnie.

Magamra erőltettem egy mosolyt, mikor feltűnt az ajtóban Palmer, aztán beléptünk mellette a lakásba és miután levettük a cipőinket és kabátjainkat, Liam húzott is be a nappaliba még mindig a nehéz táskámmal az oldalamon.

- Niall? – kérdezte Liam, amint helyet foglaltunk a kanapén.

- Az anyukájával telefonál az emeleten. Kértek valamit?

- Aha, én vizet, köszi.

- Chanel?

- Én is vizet, köszi – válaszoltam csendesen, aztán Palmer magunkra is hagyott minket, mire Liam felém fordult.

- Ideadod a képet? – kérdezte mosolyogva, mire bólintottam majd az ölembe emeltem a táskámat és keresgélni kezdtem benne.

- Sziasztok! – jött be a nappaliba Niall.

- Hello – vigyorgott Liam. – Mi újság?

- Nem sok.

- Minden rendben otthon?

- Ja persze, csak régen beszéltem már anyuval, így gondoltam felhívom. Na és veletek?

- Tessék – adtam Liam kezébe, mire mosolyogva lepillantott rá, aztán Niall felé fordította.

- Oh, csak nem? – ült fel a fotelban vigyorogva Niall, aztán kinyújtotta a kezét a képért, mire Liam odaadta neki. Mosolyogva figyeltem a szőkeséget, ahogy a kisbabánkat nézi, nem sokkal később pedig felbukkant mögötte Palmer, kezében a poharainkkal, de a tekintete rögtön neki is Niall kezében tartott ultrahang felvételen volt.

- Jaj, istenem! – kiáltott fel, aztán gyorsan lerakta elénk a poharainkat és leült Niall mellé a fotel karfájára, majd őt átölelve nézett a képre. – Aw, gratulálunk – mosolyodott el. – Olyan jó szülők lesztek! Istenem, olyan izgatott vagyok – állt fel vigyorogva, aztán átölelt minket, majd lehuppant mellém.

- Basszus, ez olyan hihetetlen – túrt a hajába Niall, aztán visszaadta a képet Liamnek. – Payno, olyan büszke vagyok rád – állt fel, aztán Liam mellé térdelt és átölelte a fejét, amit én csak kuncogva figyeltem.

- Kösz Nialler – hallatszódott elnyomva Liam hangja.

- Voltatok az orvosnál?

- Onnan jöttünk – bólintottam Palmerre nézve.

- És minden rendben van a kicsivel, igaz?

- Igen. Az ultrahangon meg is mozdult.

- Tényleg? – csillantak fel a szemei. – De te még nem érezted, nem igaz?

- Az orvos azt mondta, hogy legelsőnek a negyedik hónapban érezhetem majd, hogyan mozog odabent.

- Na és kislányt vagy kisfiút szeretnétek? – kérdezte Niall, miközben még mindig Liamen csüngött és a vőlegényem fejét gyömöszölte. Hűha, Liam a vőlegényem.

- Az tök mindegy – szólalt fel Liam. – A lényeg, hogy egészséges legyen. De amúgy szerintem kislány lesz.

- Jaj, már, te honnan tudhatnád? – forgatta meg a szemeit vigyorogva Niall, mire Liam lelökte magáról és kipirosodott fejjel pislogott ránk.

- Nem tudom – vont vállat. – Csak van egy olyan érzésem. Lehetnek az embernek megérzései, nem?

- Ilyen témában általában az anyának szoktak megérzései lenni – nevetett Niall rám nézve.

- Nekem fogalmam sincsen, majd kiderül – mosolyodtam el.

- Felhívom Louist. Áthívom őket, jó? Még ők úgy sem tudnak róla, nem? Én szeretném neki elmondani – vigyorgott Liam, miközben már elő is húzta a telefonját.

- Jó. Mondd neki, hogy hozza Freddiet is. Én hívom Harryt – mondta Niall, én pedig elmosolyodtam és lepillantottam az ultrahangos képre. Niall és Palmer izgatottsága átragadt rám is és hirtelen úgy éreztem, hogy nem bírok kivárni még hét hónapot, mire megszületik a csöppségünk.

- Egyébként gratulálok az eljegyzéshez is – mondta halkan Palm. – Meglepődtél? – kérdezte mosolyogva.

- Igen, eléggé – vallottam be. – Mondta Liam, hogy a ti ötletetek volt, hogy kérje meg a kezem.

- Nem kellett sokáig győzködnünk őt, hidd el. Már a gyűrűje is meg volt. Amúgy is készült rá, csak az utolsó löketet kapta tőlünk – mosolygott.

- Igen, tényleg sikerült meglepnie – pillantottam az ujjamon lévő gyűrűre, mire Palmer megfogta azt a kezemet és a szemei elé húzta, hogy megnézhesse a gyűrűmet.

- Ez gyönyörű. Nagyon jól áll neked.

- Köszönöm. Nézd Palmer, tudom, hogy most mit gondolsz rólam, de…

- Nem gondolok rólad semmit Chanel – szakított félbe mosolyogva. – Úgy értem semmi rosszat. Én se, meg Niall se. Megértjük, miért akartad azt tenni amit, de nagyon örülünk, hogy Liamnek sikerült meggyőznie. Meglátod, remek apa lesz. Nem sok feladat fog rád hárulni, mellette.

- Igen, azt hiszem tényleg nem – pillantottam Liamre mosolyogva, aki még mindig telefonált. Elképesztően nagy mázlista voltam, amiért itt volt velem és szeretett, és amiért ennyire akarta a gyerekünket. Egy percig sem kételkedtem benne, hogy segíteni és támogatni fog –e, sőt többször is kihangsúlyozta, pedig engem nem kellett győzködnie. Tiszta szívemből szeretem ezt a férfit és alig várom, hogy a felesége legyek és megszülessen a gyerekünk. Kétség sem fér hozzá, hogy nagyszerű férj és apa lesz. 

[II. 25. - Képesek vagyunk rá]

Halihalloo,
omggg a mai rész.:3 Megint Chanel szemszög, remélem ezáltal megértitek az indokait és indítékait. Umm idk mit mondhatnék még úgy, hogy ne adjam el a részt, szall csak jó olvasást kívánok!^^ Xx♥

Chanel Adele Sangster

Meglepett, hogy Liammel egésznap kibírtuk veszekedés nélkül. Szombat óta ilyen nem fordult elő, noha még ma sem volt vége a napnak. Bár szerettem volna azt hinni, hogy végre sikerül kibírnunk egy napot, amin nem veszekszünk, és amikor nem kell előle elmenekülnöm, csak, hogy ne lássa a könnyeimet. Valószínűleg még sosem láttam olyan mérgesnek őt, mint szombaton és eddig sosem részegedett le előttem annyira, mint aznap, miután összevesztünk. Ő biztos nem emlékszik rá, de hányásban áztatott ruhából kellett aznap este kicsomagolnom és vagy egy órát térdeltem, míg kijött a szőnyegből a folt, míg ő extra hangerőre kapcsolva horkolt a hálószobában. Azóta minden egyes éjjel elfordulva tőle sírom álomba magam és imádkozom érte, hogy másnap reggel ne Gucci táskákkal a szemem alatt ébredjek a sok könnytől, amit a párnám felszívott előző éjjel. Rengeteg könyörgésével és győzködésével azt érte el, hogy akaratlanul is elképzeljem az életünket a kisbabánkkal és, hogy úgy megszeressem a magam előtt kialakult képet, hogy ne akarjak az egésznek véget vetni. Ezt viszont soha nem árultam volna el neki és próbáltam olyan érzelemmentes és üres maradni, mikor rám nézett, vagy mikor beszéltem hozzá, amennyire csak tudtam. A tekintetét folytonosan kerültem, hiszen biztos voltam benne, hogy végem lett volna abban a pillanatban, amint megpillantottam volna a szomorúságtól és csalódástól csillogó barnaságot.

Ma abban is volt más, mint a hétvége, hogy ma először hagyott magamra teljesen egyedül. Fogalmam sincs, hogy megosztotta –e Niallékkal, hogy elakarom vetetni a babánkat, vagy sem, őszintén szólva nem is nagyon érdekelt. Utáltam magam, amiért ezt teszem vele és a babánkkal, de nem volt más választásom. A félelmem túl nagy volt a józan gondolkozás felett, éppen ezért, hagytam neki, hogy irányítson. A bűntudat égette a mellkasomat és néha úgy éreztem nem kapok levegőt, ami miatt szinte minden öt percben levegőztettem, de nem sokat segített. Végül felkeveredtem a zongora elé, és annak a billentyűit kalimpáltam, míg nem meg nem morrant a hasam, jelezve, hogy ideje lenne valamit a szervezetembe juttatni. Komótosan feltápászkodtam a zongora elől, aztán leindultam az alsó szintre és a levegő a torkomba akadt, mikor befordultam a nappaliba. Liam nekem háttal éppen egy gyertyát gyújtott meg az ablakpárkányban, aztán felém fordult, mintha csak tudta, volna, hogy mögötte állok. Tátott szájjal körbenéztem, miközben a szemeimbe könnyek gyülekeztek, de igyekeztem lenyelni őket. Mindenütt gyertyák égtek és ez volt csak az összes fény a szobában. Az asztalon egy hatalmas rózsacsokor állt, mellette pedig Liam egy félénk mosollyal az arcán. Már megint úgy éreztem, mintha nem kapnék levegőt, így kapkodni kezdtem az oxigént, miközben a mellkasom gyorsan emelkedett és süllyedt.

- Jó, hogy jössz. Reméltem, hogy velem vacsorázol. Éhes vagy? – kérdezte lágyan, én pedig nyeltem egyet, végül vonakodva, de bólintottam. Fogalmam sincs, hogyan leszek képes őt újra elutasítani, de a kisbabánk érdekében, muszáj lesz így tennem. – Rendeltem vacsorát a WHITE BOMB –ból.

- Hogy honnan? – kérdeztem vissza meglepetten, hangom rekedtes volt az el nem folyatott könnyek miatt, így gyorsan megköszörültem a torkomat.

- Még mindig megvan az étterem – mosolygott valamivel szélesebben rám. – Majd egyszer el is mehetünk, ha szeretnél – ajánlotta fel, végül kinyújtotta felém a kérdését, én pedig lassan megindultam felé. Az asztalon már ott pihent két tányér leves, melyeknek az illata újra morgásra késztette a hasamat. Liam kihúzta nekem a széket, mire leültem rá és megvártam, hogy ő is helyet foglaljon. Közben a rózsákon legeltettem a szemeimet, melyek gyönyörűek voltak. Fogalmam sem volt, hogy hány szál pihent a vázában, de nem egy pár, és nem is tíz, az is biztos. – Jó étvágyat – mondta, mire a kanalam után nyúltam és rögtön belemélyesztettem a sűrű krémlevesbe.

A vacsora csendesen telt, az étel isteni volt és teljesen tele lettem, mire felfaltam mindent a tányéromról. Mikor Liam tekintetét a saját tányérján jártatta, akkor titokban őt figyeltem és benne gyönyörködtem. Elképesztően helyes volt szürke felsőjében, enyhe borostával és gondosan beállított hajával. Gondolataim megállás nélkül körülötte és a kisbabánk körül forogtak és akaratlanul is elképzeltem, hogy a kislányunk vagy kisfiúnk majd teljesen ráhasonlít. Kívülről és belülről is. Egy újabb földre szállt angyal lenne az apukája mellett és maga a poklok legbűnösebb anyukája mellett. Egy gyerek nem érdemli azt, amit én tudnék nyújtani neki és bár ezerszer a fejembe vettem, hogy majd minden más lesz, ha megszületik, sosem tudtam magam meggyőzni róla. Mert ugyan, mi lenne másabb azzal, hogy megszületne? Taylor ugyanúgy bosszút akarna rajtunk állni, bármikor lecsaphatna ránk és pokollá tehetné a kisbabám életét. Kockáztatnám az ő életét is, mint ahogy mindennap teszem az édesapjáét és néha már azzal alig tudok megbirkózni, hát akkor hogyan akarjak egy kicsi babáéval? Erre nincs olyan megoldás, ami mindenkinek jó lenne, úgy hogy inkább akkor meg se szülessen a pici, amíg csak a rombolásra vagyok képes magam körül.

- Chanel? – Liam bársonyos hangja rángatott ki a gondolataim közül, mire gondolkodás nélkül felpillantottam a szemeibe, de rögtön meg is bántam. A bűntudat olyan erősen kezdett égni a mellkasomban, ha csak a délelőtti telefonbeszélgetésemre gondoltam, amit a nőgyógyásszal folytattam a kórházból. Holnap megint minden kártyámat felteszem, és előre tudom, hogy győzelemre semmi esélyem. Mindent veszteni fogok.

- Igen? – kérdeztem vissza halkan, míg elkaptam róla a tekintetemet és a gyertya lángját kezdtem bámulni.

- Min gondolkoztál? – kérdezte.

- Csak azon, hogy milyen édes tőled, hogy ezt összehoztad – hazudtam egy szemrebbenés nélkül.

- Jelentős okom volt rá – válaszolta, aztán megéreztem a kezét az enyémen, mire újra rákaptam a tekintetem. Érintése égetett és napok óta most volt az első eset, hogy szeretetből ért hozzám.

- Liam… - kezdtem volna a megszokott mesémet, de felemelte a másik kezét ezzel hallgatásra késztetve engem.

- Nem Chanel, most én beszélek. Tudod, hogy nagyon szeretlek, és úgy gondolom, ezt rendszeresen is éreztetem veled, szóval elég világos volt, hogy azt akarom tenni, amit – titokzatoskodott, én pedig ráncolt homlokkal néztem rá, de egy szót sem szóltam és csak vártam, hogy tovább beszéljen. – Annyi mindent megéltünk már együtt, és láss csodát, még mindig itt ülünk egymással szemben. És ez nem lenne így, ha nem szeretnélek annyira, amennyire. Mert tök mindegy, hogy mi történt a múltban, csinálhatnál akármit, szerintem sosem szűnnélek meg szeretni. És bár ez különösen most egy bátor kijelentés volt, bízom benne, hogy hamarosan megváltozik a véleményed – mondta, aztán elengedte a kezem, majd felemelkedett, megkerülte az asztalt, és megállt mellettem. Újra megfogta a kezem, aztán maga felé kezdet húzni, mire felálltam vele szembe és bizonytalanul pillantottam a szemeibe. – Nyolc évvel ezelőtt is tiszta szándék volt a szemeim előtt, pontosan úgy, ahogy most. És bár akkor még nem hittem, hogy valaha ennyire szerethetlek, mégis így van. Amire kilyukadni akartam az az, hogy nyolc évvel ezelőtt is ugyanúgy láttam magam előtt, hogy ketten együtt meghódítjuk a világot és családot alapítunk és mesekönyvbe illően tökéletes életünk lesz, mint most. És bár egyes részletek változtak azóta, tudom, hogy egyszer így lesz. Mert így kell lennie. Muszáj lesz a gyerekünknek megteremteni azt a mesekönyvbe illő életet és Chanel, tudom, hogy képesek vagyunk rá.

- Liam… - tört meg a hangom, ahogy a szemeimbe újra könnyek gyülekeztek és már majdnem rávágtam, hogy éppen ez az, amiért nem tudjuk megtartani a babánkat. Mert soha nem leszünk képes egy olyan tökéletes életet megteremteni neki, mint amilyet érdemel. Én legalábbis nem leszek képes rá. De tartottam magamat a szerephez. Muszáj így tennem, mert ha engedek és Liamnek sikerül megtörnie, akkor csak még fájdalmasabb lesz a holnapi nap.

- Szóval, lenne egy kérdésem a számodra, egy ajánlatom, amire azt mondtad, hogy nem utasítanád vissza – mondta eltökélten, nekem pedig a kétszeresére nőttek a szemeim, ahogy megértettem szavait. – A mesekönyvbe illő életünk első lépése, hiszen a mesékben is össze kell házasodnia a szülőknek, mielőtt az első gyerek jön, nem igaz? – kérdezte mosolyogva, én pedig összeszorítottam a számat, nehogy véletlenül is kitörjön rajta a zokogás. A keze után akartam kapni, mikor elengedte az enyéimet, aztán hátrált pár lépést. Végül a kezemet a szám elé szorítottam, és lehunytam egy pár pillanat erejéig a szemeimet. Szédültem a szavaitól és émelyegtem, ha a kajára gondoltam, amit az előbb még mind betömtem magamba. Mikor újra felnyitottam a szemeimet, Liam már térdre ereszkedett előttem és a kezeiben egy fehér dobozka volt, melyet aztán felnyitott és a szemeivel bizakodva nézett fel rám. – Chanel – mosolyodott el, én pedig a fogaimat erősen az ajkamba mélyesztettem. – Hozzám jönnél feleségül? – ejtette ki azt a három szót a száján, amit minden lány elképzelhetetlen izgatottsággal várna, és habozás nélkül válaszolna rá. Ott és akkor tudtam, hogy bekövetkezett az, amit nem akartam. Még pedig, hogy sikerült megtörnie. De vajon meddig lesz az ujjamon

ez a gyűrű, ha igent mondok? Mikor bontaná fel az eljegyzésünket és utána tűnne el örökre az életemből? Képtelen vagyok neki megadni azt, amit akar, legalábbis részben. Mert most azt akarja, hogy a felesége legyek és erre már valóban azt mondtam, hogy benne lennék.

Tekintetemet egy percre sem szakítottam meg a tekintetétől. Egész kitartóan csillogtak reménykedve, ahogy a csend húzódott közöttünk. Végül úgy éreztem, hogy nem kapok levegőt, úgy hogy bólogatni kezdtem és még akkor is így tettem, mikor a gyűrű az ujjamra került és újra két lábon állt előttem. A karjai közé vett, míg én a kezeimet a nyaka köré fontam és hagytam, hogy a zokogás kicsússzon a számon. Hangosan bőgtem, miközben olyan szorosan szorítottam magamhoz, ahogy csak tudtam. A felesége akartam lenni, mindennél jobban, de meg sem próbáltam magam hiú reményekbe ringatni, még ha pár perccel ezelőtt azt is mondta, hogy tehetnék bármit, akkor sem szűnne meg szeretni engem.

A könnyeim a pólójára potyogtak, teljesen eláztatták az arcomat és úgy tűnt, hogy nem akartak még egy ideig eltűnni onnan. Liam egyik kezével a hátamat simogatta, míg a fejét a nyakamba temette és úgy ölelt magához, mintha az élete múlna rajta. Képtelen lennék szavakkal körülírni, mennyire szeretem őt.

Egy idő után elhúzódott tőlem, egyik kezét az arcomra csúsztatta és hüvelykujjával letörölte a könnyeimet az egyik szemem alatt. Ő is szipogott, és ezért még nagyobb fájdalom nyilallt a szívembe. Nem bírtam őt sírni, látni, mégis mindig újra sikerül őt addig kínoznom, míg nem szomorúsága megjelent könnyek formájában. Mikor felpillantottam a szemeibe, szembesültem is a könnyeivel. Lehajolt hozzám és az ajkait az enyémek ellen nyomta, és tele szerelemmel csókolt meg. A könnyeim továbbra is folytak, de visszacsókoltam neki és próbáltam az összes érzésemet belevinni, hogy tudja, ugyanannyira szeretem őt, mint ő engem.

- Sajnálom – suttogtam, miközben a mellkasom megrázkódott és lesütöttem a szemeimet, az ajkaira.

- Semmi baj Chanel – suttogta vissza. – Semmi baj, minden rendben lesz, ígérem – mondta, aztán megköszörülte a torkát. – Hidd el nekem.

- Nem, Liam – ráztam meg picit a fejem. – Nem lesz. Én nem tudom ezt csinálni – mondtam, míg visszapillantottam a szemeibe, ahol a csalódottság és szomorúság kezdte újra átvenni a boldogság helyét. – Mindennél jobban szeretlek és nagyon-nagyon szeretnék a feleséged lenni, de…

- Baby…

- Sajnálom Liam – suttogtam, aztán megcsókoltam őt újra. Hosszan és szenvedélyesen, ajkaink cuppanással váltak el egymástól. – Sajnálom – suttogtam utoljára a szemeiben nézve, aztán megfordultam és remegő lábakkal indultam kifelé a nappaliból. Kezeimet a számra kellett szorítanom, nehogy hangosan felzokogjak. Felszaladtam a szobába, aztán a takaró alá befészkeltem magam, a fejemet a párnába fúrtam, és csak azután hagytam, hogy a sírás és a remegés átvegye az irányítást a testem felett.

*

Valamikor este a sírás annyira kimerített, hogy álomba szenderültem és másnap reggelig fel sem keltem. Az első dolog, amit megpillantottam, ahogy felnyitottam a szemeimet, az a csillogó gyűrű, ami az ujjamon díszelgett. Közelebb húztam magamhoz a kezemet, aztán közelebbről is végigtanulmányoztam, végül nem tudtam elrejteni a mosolyomat. A gyűrű gyönyörű volt, több, mint gyönyörű, egyszerűen tökéletes. Egyszerű volt és letisztult, és bár nem akartam tudni, mennyibe került ez Liamnek, szerelmes lettem a darabba. Tökéletesen eltalálta az ízlésemet és ezért még jobban imádtam őt, mint az lehetséges.

Felsóhajtottam, aztán az órára pillantottam, majd a hátamra fordultam és megkíséreltem egy pillantást Liamre. Karjait körém fonva aludt még mélyen, arca nyugodtságot sugárzott és olyan gondtalannak tűnt álmában. Megemeltem lüktető fejemet, aztán nyomtam egy puszi a homlokára, majd óvatosan lefejtettem a karjait magamról. Kicsusszantam mellőle az ágyból, aztán visszadobtam rá a takarót, majd a fürdőbe igyekeztem. Ott egy ideig támaszkodtam a pultnál, az ismerős émelygés megint jelen volt, így hát vártam rá, hogy a vécékagyló fölé hajolhassak. De aztán az émelygés elmúlt és már nem is szédültem, mire megkönnyebbültem megmostam az arcom, aztán halkan visszamentem a szobába. Leindultam az alsó szintre és szomorúan néztem végig a nappalin, ahol a gyertyák még mindenütt ott voltak, elégett kanóccal. A virág is a vízben állt, a tányérok viszont ellettek pakolva. Nem akartam semmi nehezet reggelizni, nehogy aztán mégis csak a vécé felett kössek ki. Főztem vizet egy teának, és amíg a filter ázott a bögrémben, addig pirítottam két kenyeret, majd megvajaztam őket. A diétás reggelimmel kuporodtam le a kanapéra, és amíg ettem végig a gyűrűmet figyeltem. Felkaptam a fejem, mikor hallottam Liam lépteit a lépcsőn, nem sokkal később megjelent félmeztelenül. Ő is rám nézett, de nem különösebben sokáig lelegeltette rajtam a tekintetét.

- Jó reggelt – köszönt.

- Jó reggelt – köszöntem vissza halkan, aztán megittam az utolsó korty teámat a bögrémből, majd leraktam a kisasztalra előttem, aztán hátrébb csúsztam a fenekemmel a kanapén és a fejemet leejtettem a mögöttem lévő párnára. Úgy hallgattam, amint Liam tevékenykedett a konyhában, majd mikor csend lett, úgy döntöttem, felállok és kiviszem a poharat és a tányért, közben pedig meglesem, mit csinál Liam. A pultnál ült és reggelizett egymagában, mire rögtön elszorult a torkom. A kagylóba helyeztem tányért, aztán megfordultam és egyből ki is siettem a konyhából. Az emelet felé vettem az irányt és az órára vetve egy újabb pillantást, úgy döntöttem, hogy elkezdek készülődni.

Miután felöltöztem és elfogadhatóvá varázsoltam az arcomat, valamint gubancos hajamat, egy kisebb kézi táskába elkezdtem bepakolni pár ruhát. Az összekészített neszeszeres táskámat is bedobtam a ruhák mellé a telefontöltőmmel együtt, aztán becipzáraztam a cipzárt és felemelkedtem. A tükörbe pillantottam, hogy utoljára csekkoljam a kinézetem, de a saját szomorú kék szemeim köszöntettek vissza rám. Lesimítottam a ruháimat, aztán a vállamra vettem a táskámat, majd a telefonomat a zsebembe csúsztatva leindultam a lépcsőn. A nappaliba befordulva Liammel találtam szembe magam. Sokáig csak álltunk egymással szemben pár méter távolsággal közöttünk, miközben a tekintete az enyém, a hasam és a táskám között ugrált.

- Chanel ne tedd ezt – mondta, hangja meg-megremegett, én pedig nagyot nyeltem és elpillantottam róla.

- Tudod, hogy sajnálom – suttogtam.

- De mondd már el, miért teszed ezt velem? Miért nem akarod ezt a babát? Ezerszer elmondtam, hogy itt leszek neked és mindenben segíteni fogok. Ketten együtt felneveljük, és nagyszerű szülők leszünk. Chanel. Csodálatos anya leszel. Ne tedd ezt velem. Ne tedd ezt magaddal. Ne tedd ezt a babánkkal.

- De nincs más választásom, hát nem érted meg? – szakadt ki, és visszanéztem rá, noha könnyeim miatt csak homályosan láttam az arcát. – Nem leszünk képesek megteremteni azt a mesebeli életet neki, mint amilyet megérdemel, és azért, mert annyi ostobaságokat tettetem a múltban, amik megbocsájthatatlanok. Hogyan neveljük fel, mikor az árnyékból veszély leselkedik ránk? Nem akarok még egy életet kockára tenni, hát nem érted meg? Azt hiszed, én nem akarom ezt a gyereket? Mert tessék, itt a válasz rá, de igen! Nagyon is! De nem lehet – tagoltam a végét, és mély levegőket vettem, hogy megnyugodhassak.

- De Chanel, Taylorrel végeztünk. Maga az ezredes mondta nekünk. Baby, nem teszed kockára senkinek az életét – közelített felém pár lépést.

- Dehogynem! Folyamatosan! A tiédet, a srácokét, Cora és Palmer, meg Danielle és Freddie és…

- Nem! – szakított félbe. – Ez nem igaz. Ide figyelj rám – mondta és elém sétált, aztán megfogta a kezemet, pontosan, úgy ahogyan tegnap este. – Taylornek meg lett hosszabbítva a büntetése, nem igaz? A börtönben fog megrohadni. Ráadásul sokkal jobban odafigyelnek rá. A két embert, akiket felbérelt, elkapták, nincs senki, aki bántani akar minket – csúsztatta a kezeit az arcomra és felemelte, hogy rá figyeljek. – Senki. Kérlek, ne tedd ezt – kérlelt újra, miközben a szemeibe könnyek gyülekeztek, nekem pedig megállás nélkül folytak. – Kifogás volt az egész, nem akarok anya lenni szöveg, igaz? – kérdezte, én pedig a szemeimet lesütve bólintottam. – Tudtam – mosolyodott el és letörölte a könnyeimet. – Ne sírj, csodálatos anya leszel baby – húzott magához és átölelt, én pedig a vállára fektettem a fejemet.

- És m-mit mondunk majd neki? – kérdeztem sírós hangon.

- Rengeteg időnk van még addig. Nagyon-nagyon sok. Majd kitaláljuk.

- És, ha olyan makacs és lázadó lesz, mint én?

- Nem lesz olyan – biztosított. – Ügyelünk rá és jól felneveljük.

- És, ha nem lesz egészséges? Mi lesz, ha neki is baja lesz a veséjével, mint neked volt?

- Biztosan egészséges lesz édesem. Ne is mondj ilyet. És ez nem öröklődő betegség. De ha mégis, ma már olyan kezelések és gyógyszerek vannak, amikkel, egy vesével is élhet teljes életet.

- D-de, ha megutál, m-miután megtudta? – zokogtam a vállába.

- Sosem tudna megutálni téged Chanel, te vagy az anyukája. Nagyon szeret téged. Ahogy én is. Minden rendben lesz és fejezz be a fejedben mindenféle buta történetet kitalálni – nyomott puszit a fejemre.

- Én is n-nagyon szeretlek. És s-sajnálom, amiért elakartam vetetni a babánkat.

- Értem, miért akartál így tenni. Nem kell bocsánatot kérned, csak ígérd meg, hogy befejezed az önmarcangolást és inkább azon leszel, hogy a mesekönyvbe illően gyönyörű életünk legyen.

- Megígérem – sóhajtottam fel szaggatottan. – De Liam…

- Igen?

- Nagyon félek…

- Nem kell félned édes. Minden rendben lesz – mondta, mire elhúzódtam tőle és hátra hajtottam picit a fejem, hogy felnézhessek rá. A száján egy gyönyörű mosoly terült el. – Szerinted kisfiú lesz, vagy kislány? – kérdezte izgatottan és boldogan, mire én is elmosolyodtam.

- Nem tudom. A lényeg, hogy egészséges legyen.

- Hát persze, hogy az a lényeg – hajolt hozzám, és egy puszit nyomott a homlokomra. – Szeretlek titeket – suttogta, miközben egyik keze kettőnk közé csúszott a hasamra, míg másik kezével szorosabban vont magához.

[II. 24. - Lenne egy kérésem]

Halihalloo,
oiii még egy Liam szemszög.:3 Visszajelzéseitek alapján egyértelműen Liam oldalán álltok, pedig szerintem Chanelt is meglehet érteni. Fél, hogy veszélybe sodorja a kisbabáját, éppen ezért gondolkodik az abortuszon. Na de vissza a részhez, nem történik benne olyan sok minden és leginkább Liam gondolatai körül fog forogni az egész. De remélem azért tetszeni fog!:) Jó olvasást! Xx♥

Liam Payne

A hétvégénk haragban és újra meg újra ugyanazokkal a veszekedésekkel telt el. Chanel egyre makacsabbul hajtotta saját magáét, én pedig legszívesebben sírva fakadtam volna, mert esélyt sem adott rá, hogy rábeszéljem a kisbabánkra. Teljesen elkeseredtem és fogalmam sincs, mit vethetnék még be ellene, hogy ne akarja a gyerekünket bántani. Próbáltam az ő fejével gondolkodni és kitalálni, hogy mitől fél, vagy mitől ijedt meg, de ötletem sincs. Ismerem őt és tudom milyen makacs, úgy hogy félek tőle, hogy nem fogom tudni megállítani, ha oda kerül a sor. Többször hangoztattam, hogy nagyon megfogok haragudni, ha elveteti a babánkat, erre pedig soha nem mondott semmit.

Tegnap és ma reggel már rosszul is volt, fogtam a haját, amíg kihányta magát és visszasegítettem őt az ágyba is. Nem volt valami jól, így miután kimosta a fogait rögtön vissza is aludt, míg én csak ültem mellette és az arcát figyeltem. Nem bírom felfogni, hogyan akarhatja elvetetni a gyerekünket. Nem értem, hogyan jutott erre az ötletre. Nem értem, miért ijedt meg. Nem értem, miért nem akar velem családot alapítani. Az egész „Nem állok készen anyának lenni” és „Sose tudtam magamat anyaként elképzelni” csak kifogások voltak, és ezt meg is mondtam neki, ennek ellenére újra meg újra feljött vele. Fájt, hogy ilyen rideg volt velem és a kisbabánkkal szemben, még azt se hagyta, hogy hozzáérjek, kivéve mikor hányt, meg mikor visszasegítettem az ágyba. Teljesen kicserélték őt, mintha már nem is saját önmaga lett volna. Ha beszéltünk, akkor csak veszekedtünk, amúgy meg szó nélkül mentünk el egymás mellett a lakásban. Titokban őt figyeltem, és innen a hálószobánkból hallgattam milyen szépen zongorázik. Mikor megpróbáltam vele valami másról beszélni egyszerűen ignorált, vagy lerázott valami kifogással és magamra hagyott a helyiségben. Menekült előlem, noha én sem mindig tudtam sokáig megmaradni vele egy szobában. Vibrált közöttünk a feszültség és ezúttal nem jó értelemben.

Mikor nem azon rugóztam, hogy miért akar a picikénknek ártani, akkor magán a kicsin gondolkodtam. Hogy vajon jól érzi –e magát odabent Chanel pocakjában. Hogy vajon minden rendben van –e vele és, hogy fejlődik –e rendesen, ahogy kell neki. Meg hogy vajon kisfiú vagy kislány lesz. És hogy vajon Chanelre, vagy rám fog jobban hasonlítani. Habár egyszer olvastam valahol, az első gyerekek általában mindig jobban hasonlítanak kívülről az apukára, mint az anyukára. Kíváncsi vagyok vajon a mi esetünkben is így lesz –e.

Lehajoltam Chanelhez, aztán nyomtam egy puszit a homlokára, majd felálltam az ágyról, felvettem a telefonomat az éjjeli szekrényről és halkan kimentem a szobámból. Félek őt egyedül itthon hagyni, de muszáj most már valakivel beszélnem, mert megőrülök a gondolataim között.

Beletúrtam a hajamba, miközben leszaladtam a lépcsőn, aztán a konyhába fordultam és lecsekkoltam a hűtőt, hogy Chanel talál –e benne reggelit. Ezután írtam egy post it cetlire, hogy átugrottam Niallékhez és hogy majd mindjárt jövök aztán az előszobába igyekeztem. Belebújtam a cipőmbe, aztán magamra kaptam a kabátom és kiléptem a folyosóra. Visszazártam a bejárati ajtót, leszaladtam a lépcsőn, majd kiléptem a csípős hidegre. Átkocogtam Niallékhez, és miután beütöttem a kódot a dobozba, bementem a kapun. A bejárati ajtó előtt megálltam, aztán kopogtam egyet-kettőt, majd körülöttem körülnézve zsebre dugott kezekkel vártam, hogy vagy Niall vagy Palmer kinyissa az ajtót. Felkaptam a fejem, mikor a kulcsok zörgését hallottam a túloldalról, majd előttem állt Niall egy szál bokszeralsóban.

- Gyere be haver – felelte egyik lábáról a másikra ugrálva, hiszen biztosan fázhatott. Ezért gyorsan beléptem mellé, mire visszacsukta az ajtót, én pedig lerúgtam a cipőimet.

- Remélem nem zavartam meg semmit – jegyeztem, míg felakasztottam a kabátomat a fogasra, aztán áttúrtam a hajamat és utána indultam, viszont a lépcsősor helyett a nappali felé fordultam.

- Dehogy! – kiáltotta vissza. – Mindjárt jövök, csak felkapok valamit.

- Oké – mondtam, aztán leültem a kanapéra és várakoztam rájuk.

- Szia Liam – jelent meg Palmer mosolyogva.

- Hello – erőltettem magamra én is egy mosolyt.

- Mi újság? Kérsz valamit? Reggelit?

- Nem, kösz, már ettem – utasítottam el, ő pedig bólintott és a konyhába indult.

- Hogy van a lábad?

- Köszi, egyre jobban.

- Chanelt merre hagytad?

- Még alszik – mondtam, aztán Niallre kúszott a tekintetem, aki immáron ruhákban lépett be a nappaliba és csüccsent le mellém a kanapéra.

- Hogyhogy még alszik? – kérdezte Niall mosolyogva.

- Niall, te mit kérsz reggelire? – kiáltotta Palm a konyhából.

- Az jó lesz nekem is, ami neked – kiabálta vissza Niall.

- Reggel rosszul volt – válaszoltam a kérdésére, miközben a fekete zokniba bújtatott lábamat fixíroztam.

- Oh.

- Mert terhes. És rosszul volt. Szóval, hogy hányt – mondtam, még mindig magam elé bambulva.

- Basszus Payno, gratulálok – csapott a térdemre. – Mi a baj? Nem örülsz neki?

- Én? – kérdeztem vissza. – Én nagyon is örülök neki. Sőt. Chanel nem örül neki.

- Hogy érted, hogy nem örül neki?

- Úgy ahogy mondtam.

- Palmer! – kiáltotta el magát, mire felé fordítottam a fejemet.

- Ti tudtatok róla?

- Hallottuk mikor az orvosok mondták, mikor bevittek titeket a kórházba. Harryék is tudják. Chanel megkért minket, hogy ne szóljunk neked, mert ő szeretné elmondani.

- Hát persze – horkantottam fel. – Elmondani, hogy ő nem akar gyereket – csóváltam a fejemet.

- Mi az? – jelent meg Palmer.

- Chanel azt mondta Liamnek, hogy nem akar gyereket.

- Mi? – döbbent le a barna hajú lány és lehuppant a másik oldalamra. – Liam, biztos, hogy jól hallottad? Nem lehet, hogy valamit félre értettél?

- Esélytelen, szombat óta ezen veszekszünk – ráztam meg a fejem.

- Szóval akkor mégis csak elmondta szombaton.

- Nem is tudom, mi lenne a jobb. Talán, ha nem is tudnék róla.

- Ne mondj ilyet – mondta Palmer már-már dorgálva.

- De nem értitek? Elakarja vetetni. Olyan kifogásokkal áll elő, hogy ő nem áll készen anya lenni, meg hogy sohasem gondolt gyerekre, meg hogy nem tudja magát anyaként elképzelni. Mekkora hülyeség ez? Egyáltalán hogy jöhet az ötletre, hogy elveteti? – ültem fel idegesen, és éreztem, hogy kezdtem egyre jobban felhergelni magamat. – Fogalmam sincs mitől ijedt meg annyira, hogy elakarja vetetni a gyerekünket és napok óta próbálom megfejteni mi játszhódat le a fejében, de egyszerűen fogalmam sincsen!  Tudja, hogy soha sem mennék bele, többször is elmondtam, hogy nagyon-nagyon fogok haragudni rá, ha megteszi, de semmi sem hatja meg. Egyszerűen semmi. És nem tudom, mit mondhatnék még neki – tört meg a végére a hangom és vissza dőltem hátra a kanapénak.

- Basszus…

- Lehet, csak idő kell neki, nem? – kérdezte Palmer.

- De hát már lassan két hete tudja. Nekem is már két napja elmondta. Mennyi idő kell még neki? – túrtam a hajamba. – És miért nem mondja el, ha valami baja van? Mármint, ha fél?

- Liam, Chanel labilis állapotban van, talán még mindig sokkolt az egésztől. Nem tudja, hogy mit csináljon. Durván veszekedtetek?

- Nem. Vagyis igen. Igen is meg nem is. Nem tudom. Az elején igen. Azt mondtam neki, hogy megakarja ölni a gyerekünket – suttogtam.

- Liam! – förmedt rám Niall.

- Oké, tudom, hogy nem kellett volna! De annyira felidegesített és olyan dühös voltam rá. Vagyok is még mindig.

- Akkor is, ilyet nem mondhatsz neki!

- De ti nem láttátok, milyen ridegen mondta az egészet. Meg, ahogyan viselkedik! Nem lehet az arcáról leolvasni semmit! Még a szemeiből sem! Egy csepp szomorúságot se!

- Miket mondtál még neki? – kérdezte Niall és kihallottam a hangjából, hogy már ő is ideges volt.

- Mindig ugyanazt. Hogy nem kell félnie, meg hogy beszéljen velem, meg hogy majd nagyszerű anya lesz és, hogy segítek neki… Meg hogy nagyon haragudni fogok rá, ha megteszi.

- És ő ezekre mit válaszolt?

- Ő is csak a saját igazát hajtotta. Azt is mondta, hogy még ha megkérném a kezét, igent mondana, de gyereket nem akar! Totál hülyeség! Nem tudom, mit mondhatnék még neki. Nincs valami ötletetek? – pillantottam fel Niallre, aztán Palmerre.

- Szóval azt mondod, hogy azt mondta, hozzád menne? – kérdezte felvont szemöldökkel Palm, mire bólintottam. – És mi lenne, ha tényleg megkérnéd a kezét? Szerinted akkor megenyhülne?

- Nem tudom. Azt mondta, hozzám jönne, de nem akar gyereket.

- Na, jó, de ha mondjuk, megfőznéd a kedvenc ételét, meg vennél virágot, meg gyújtanál gyertyákat, esetleg csoki és úgy? A terhes nőkre a hasukon keresztül kell hatniuk. Naa, próbáld meg – lökött meg Palmer, mire elmosolyodtam és felnéztem rá.

- Szerinted működne?

- Miért ne?

- Várjunk, először is, feleségül akarod –e egyáltalán venni? – kérdezte Niall, mire homlok ráncolva néztem rá.

- Hát persze, hogy feleségül akarom venni – bólintottam. – Már évekkel ezelőtt terveztem megkérni a kezét, és akkor még csak egy éve voltunk együtt. Csak aztán eltolódott…

- Nahát, akkor meg mire vársz? Gyerünk Liam! – bátorított Palmer.

- Jó, de mi van, ha…

- Nincs, mi van, ha! – szakított félbe.

- Megvan még a gyűrű?

- Igen – bólintottam. – Otthon.

- Akkor indíts vásárolni. Virág, kaja, gyertya! – kezdett ugrálni mellettem Palmer, mire nagy nehezen feltápászkodtam a kanapéról, ők pedig elkezdtek kifelé tolni.

- De biztosak vagytok benne?

- Igen! – bólintott Palm.

- Na jó, de… Niall… szóval, hogy te… mit mondtál? – kérdeztem a tarkómat vakargatva, mire Niall szélesen elvigyorodott, aztán megveregette a vállamat.

- Majd tudod te azt, ha arra kerül a sor – vigyorgott Niall. – Majd írj, hogy mi volt!

- Csokit ne felejtsd el! – kiáltotta utánam Palmer.

- Oké, köszi – mondtam, aztán kiléptem a kapun és visszaindultam a lakásunk felé. Lementem a garázsba, aztán kocsiba pattantam és elindultam a belváros felé, miközben a telefonomra pillantottam. De egy hívás, egy sms se várt Chaneltől.

Palmernek sikerült újra reményt adnia és egész úton azt mondogattam magamban, hogy majd Chanel biztosan megenyhül és akkor majd minden rendben lesz. Elveszem feleségül és születik egy gyerekünk, aki a világ legédesebb kisbabája lesz, mi pedig majd nagyszerű szülei leszünk. Az én gyerekemnek meg lesz mindene, a szerető családtól kezdve, az egészségen át, minden. Sőt, már azt is bebeszéltem magamnak, hogy Louis megenyhül majd és akkor Chanelel újra kifogják bírni egymás mellett egy szobában, és majd ha a kisbabánk nagyobb lesz, játszhat majd Freddievel meg minden. Hétvégenként majd leutazunk Wolverhamptomba, hogy apáék is láthassák első unokájukat és elkényeztethessék majd őt. Te jó ég, anyáék teljesen kimentek a fejemből. Na, nem mintha, tartanék tőle, hogy nem örülnének annak, hogy családot alapítok. Ráadásul azzal a nővel, akibe évek óta fülig szerelmes vagyok. Anya biztosan teljesen odáig lesz az esküvő miatt és tuti, hogy könnyeket fog hullajtani, ha elmondjuk neki, hogy Chanel terhes. Apa pedig büszke lesz rám és elássa a csatabárdot Chanelel. A nővéreim pedig majd tuti előbányásszák az összes kicsi kori fényképet rólam, hogy majd legyen mivel összehasonlítanunk a babánkat.

A vigyort le sem tudtam törölni az arcomról, és mire leparkoltam egy bolt előtt, már fájt az arcom. Telefonomat a kezembe vettem, aztán küldtem Chanelnek egy smst, hogy eljöttem egy boltba és, hogy kell –e neki innen valami. Utána lezártam a telefonomat, majd kiszálltam az autómból és a zsebembe csúsztattam a készüléket. Megnyomtam a kulcsomon egy gombot, mire a kocsit is bezártam, aztán nagy léptekkel átvágva a parkolón indultam be az embertömegbe. A bevásárlóközpontban megvettem Chanel kedvenc csokiját, meg gyertyákat ahogy Palmer javasolta, végül még pár dolgot a kosárba dobáltam, amik amúgy is kifogytak otthon.

Közben Chan üzent, hogy kell neki szőlő, alma és bogyós gyümölcs, szóval mindenből feltankoltam rendesen, aztán a kassza felé vettem az irányt. Természetesen akkor szólítottak le lányok, mikor a kezem tele volt a szatyrokkal, de viszonylag gyorsan elintéztem őket és már kocsiban is voltam az irányt vissza hazafelé véve. Úgy gondoltam, hogy majd a kaját vacsorára rendelem Chanel kedvenc étterméből. Óriási mázli volt, hogy az étterem még azóta is nyitva volt és üzemeltették. Gondoltam rá, hogy azt rendelek, amit az első randinkkor is ettünk, de hát tudjátok ki emlékszik már arra. Azt se tudom már, hogy volt –e egyáltalán első randink, az az egy év, amíg együtt voltunk Chanelel totál összefolyt és csak jelentősebb dolgokra emlékeztem. Meg arra, hogy mennyire szerelmes voltam belé. És, hogy milyen boldogok voltunk.

Hazafelé azon gondolkoztam, hogy mégis hova is rakhattam el a gyűrűt. Aztán pedig azon, hogy mit mondjak, majd Chanelnek mielőtt letérdelnék elé. Mert hát csak úgy nem kérhetem meg a kezét. Magában már az kész kihívás lesz, hogy rávegyem, velem vacsorázzon majd. De ha elmenekülne előlem, akkor majd futok utána az ételekkel. Ezúttal nem fogom hagyni, hogy lerázzon magáról.

Izgatottan nyomtam le a lakás kilincsét, aztán rúgtam le a cipőmet, majd kabátban beindultam a nappali felé.

- Megjöttem! – kiáltottam el magam, de felesleges volt, hiszen Chanel a kanapén ült, akárcsak a hétvége nagy részén és a sorozata utolsó évadát nézte. – Szia! – néztem rá. – Jól érzed magad? – kérdeztem gyengéden, míg elhaladtam előtte, aztán a konyhába fordultam.

- Igen – felelte csendesen, én pedig a csokis, gyertyás szatyrot gyorsan bedugtam a spájzba, aztán a többiből kezdtem kipakolni.

- Hoztam a gyümölcsöket, amiket kértél – mondtam valamivel hangosabban, hogy halljon.

- Oké, köszi – válaszolta még mindig érzelemmentesen.

- Mossak meg?

- Nem kell.

Elpakoltam a konyhában, aztán visszamentem hozzá a nappaliba, majd a lehető legcsendesebben, hogy hallja a tévét, kutakodni kezdtem az üvegszekrényben a gyűrű után. Felforgattam az összes polcot, de sehol sem volt, így a tarkómat vakarva csuktam vissza az ajtaját, majd fordultam Chanel felé. Tekintete a képernyőre volt szegezve, lábai egy szürke pokróc alá voltak bújtatva. Fehér hosszú ujjú volt rajta, szőke haja egy rendezetlen kontyba volt fonva a feje tetején. Túlságosan belemerültem a tanulmányozásába, és mindennél jobban odaakartam menni hozzá, hogy aztán az ölembe vonhassam és összebújhassunk. De muszáj volt megkeresnem a gyűrűt, úgy hogy csak megfordultam és az emelet felé vettem az irányt. Átkutattam a dolgozószobát is, míg nem megakadt a széfen a szemem és akkor rögtön beugrott, hogy az ékszer ott lapul. Miután feloldottam, arrébb tologattam pár papírt, és a széf sarkában ott is lapult a fehér dobozka. Elmosolyodtam, aztán benyúltam érte, majd remegő ujjakkal nyitottam fel a fedelét. A gyűrű még mindig ugyanolyan gyönyörű volt, mint mikor megvettem és ugyanannyira tetszett. Tudtam, hogy Chanelnek is tetszeni fog, hiszen jól ismerem az ízlését.

Visszazártam a széfet, aztán a dobozkával a kezemben leültem a kanapéra és a gyűrűt nézegetve kezdtem magam a kitalációim világába ringatni. Közben azon gondolkoztam, mit fogok majd mondani Chanelnek. Őrületes volt, hogy hogyan döntöttem el az egyik pillanatról a másikra, hogy a kezembe veszem az irányítást és családot alapítok. Egy éve ilyenkor otthon tengettem a napjaim anyuéknál, most pedig itt vagyok egy leánykérés előtt, úgy hogy közben a barátnőm a közös gyerekünket várja. És, ha már szülőkről beszélünk, eszembe ötlött Chanel családja. Vajon ők örülni fognak annak, hogy összeházasodunk? Na és a kisbabánknak? Habár nem látom akadályát, miért ne örülnének neki. A szülei tisztában vannak vele, hogy szeretem a lányukat, a testvéreivel pedig szintén nem vagyok rossz kapcsolatban. Igaz jóban sem, de rosszban se.

Aztán eszembe jutott valami, így rögtön előhalásztam a telefonomat. Bíztam benne, hogy meglesz Chanel apukájának a száma a telefonban, hiszen elég hülyén jött volna ki, ha most lementem volna és elkértem volna az édesapja számát. Valószínűleg meg sem adta volna, végül minden ilyen gondolatom elszállt az elmémből, mikor megpillantottam a Caleb Montgomery nevet a névjegyzékemben. Rámentem a számra, pár csörgés után pedig beleszólt az ismerős hang a telefonba.

- Mr Montgomery? Itt Liam.

- Szervusz Liam. Micsoda meglepetés. Mondtam már neked, hogy szólíts csak Calebnek. Minek köszönhetem hívásodat? Minden rendben van? Palmer?

- Minden rendben van velünk – nyugtattam meg gyorsan, miközben az eszembe ötlött, hogy ők semmit sem tudtak a Taylorös incidensről. – Azért hívom, mert lenne egy kérésem maga felé, ami nem igazán telefontéma, de más jelenleg nem jöhet szóba – mondtam, aztán megköszörültem a torkomat, és izgulva vártam a válaszára.

- Parancsolj. Miben segíthetek?

- Caleb, szeretném megkérni magától a lánya kezét. 

[II. 23. - Hogy gondolja?]

Halihalloo,
ah az évszázad legjobb veszekedése! Okay, ezzel elárultam, hogy mi lesz a részben, but erre szerintem mindenki számított.:D És yay végre egy Liam szemszög! Szerintem a vége a fejezetnek mindennek ellenére nagyon édes lett!:3 Oh és nagyon-nagyon szépen köszönöm a négy kommentet a legutóbbi rész alá, úgy örültem a véleményeiteknek!:3 Ne felejtsetek el ezalatt a rész alatt sem komizni. ;) Xx♥

Liam Payne

- Végre itthon! – vigyorodtam el, ahogy beléptem a lakásba, aztán Chanel felé fordultam és az ölembe kaptam könnyű testét.

- Liam! Héj, normális vagy, a lábad! – tiltakozott halkan, míg egy édes kuncogás hagyta el az ajkait.

- Nem fáj – tettem le, aztán mosolyogva figyeltem az arcát, miközben a szánk között már csak pár centiméter volt. Végül én csókoltam meg őt és húztam a karjaim közé teljesen. Mellkasa az enyémnek simult, egyik kezemmel a derekát karoltam át, míg a másikat a hátán pihentettem. Mázsás súlyok estek le a vállamról, miközben továbbra is csókolt és a hajamban turkált. Végre sikerült megnyugodnom, és ellazulnom teljesen és ehhez Chanel kellett a mellkasomra.

- Szeretlek – mosolygott fel rám édesen, mire a szívem megolvadt és legszívesebben szétcsókolgattam volna tökéletes arcát.

- Én is szeretlek baby – mosolyogtam vissza rá, aztán újra lehajoltam hozzá és összekapcsoltam az ajkainkat. – És mit akarsz ma csinálni? – kérdeztem, amint elválltunk egymástól, aztán beindultunk a nappaliba. – A: pihenni, B: szexelni, C: enni, D: tévézni – soroltam vigyorogva a lehetőségeket, közben pedig lehúztam az ölembe a kanapéra.

- Azt hittem jönnek át a srácok és Cora hoz pitét, meg minden? – kérdezte a pólóm gallérjával játszva, míg én tökéletesen telt ajkait figyeltem.

- Így is van. De gondolom, csak később jönnek – mondtam, mire megszólalt a csengőnk. – Oh, hát ezt nem hiszem el – hajtottam hátra a fejem, mire Chanel felkuncogott, nyomott egy puszit a nyakamra, majd felállt az ölemből és elindult gondolom kinyitni az ajtót a srácoknak.  

- Hello, hello – hallottam Harry mély hangját az előszobából, aztán Chanel kuncogását.

- Az ígért pitéd – mondta Cora.

- Aw, köszönöm szépen. Alig várom, hogy megkóstoljuk.

- Héj, hagyjatok nekünk is belőle! – kiáltott fel Niall.

- Hello Liam – jelent meg a nappaliban Harry, aztán a kezét nyújtotta pacsi felé, majd lehuppant a kanapé másik oldalára. – Mi újság? – kérdezte.

- Ebben a pillanatban érkeztünk mi is haza – válaszoltam neki egy fáradt mosollyal az arcomon, és bár persze szívesebben lettem volna kettesben Chanelel, örültem neki, amiért itt vannak.

- Akkor jókor időzítettünk – jelent meg Niall is, mögötte pedig Palmer.

- Niall úgy érti, hogy ha pihenni szeretnétek, akkor már itt sem vagyunk – mosolygott rám Palmer és ők is helyet foglaltak.

- Nah, tudom, hogy felvan izgulva a pitére – legyintettem, mire felnevettek, aztán Chanel már meg is jelent tányérokkal és villákkal a kezében, míg Cora hozta a már felvágott pitét.

- Szia Liam – köszönt vidáman.

- Szia Cora. Megint varázsoltál? – ültem fel, míg ők lerakták a kis asztalra a tányérokat és a pitét.

- Nem és sütésnek hívják – mosolygott, aztán elkezdte szétosztani a tányérokra. Miután mindenkinek volt egy, ők is leültek és nekiálltunk. Megvitattuk, hogy mennyire isteni, aztán persze összevesztünk az utolsó három szeleten, szóval a pite szempillantások alatt elfogyott.

- Azon gondolkoztam… - kezdte Niall, mire kíváncsian pillantottam rá – hogy amúgy honnan tudtad rögtön, hogy a mi riasztónk beindítása figyelemelterelés volt? – kérdezte Niall Chanelre nézve, aki csak zavarában lepillantott a körmeire és azt kezdte piszkálni.

- Hát nem tudom – vont vállat. – Hallottam a puffanást, mikor megölték a két rendőrt az ajtó előtt, aztán meg mikor nyitódott a bejárati ajtó… - mondta, én pedig akaratlanul is visszaemlékeztem az éjszakára. Rémes volt látni Chanelt a maszkos fickó karjai között, ahogy fojtogatta őt és kicsavarta a kezét.

- Ne már, ennyire jó hallása nem lehet senkinek – rázta meg a fejét Harry.

- De kiismerem magam a fegyverekkel. És hallottam még a tompító ellenére is a lövést. Aztán meg a szobaajtónál voltam, mikor bejöttek a lakásba.

- Olyan gyorsan ugrottál az ágy alá a pisztolyért, hogy azt sem tudtam mi történik – ráztam meg a fejem, míg közelebb vontam őt magamhoz.

- Nem tudom mi lett volna, ha nem lett volna az a pisztolyunk. Nem tudom, miért ide jöttek. Vagy minek követtek. Nem tudok már semmit. Az a rohadék totál összezavart – mondta. – És talán onnan tudtam, hogy figyelemelterelés volt, mert én is így csináltam volna – vallotta be halkan. – Mármint, hogy így az ésszerű. Odavonzani a rendőröket, míg csak kevés marad ránk, aztán azokat kinyiffantani és szabad a pálya – magyarázta, én pedig belegondoltam abba, amit mondott. És igaza volt. Tényleg így volt az ésszerű.

- Istenem, olyan mintha egy filmben lennénk. Imádom az ilyen filmeket! – sóhajtott fel Cora, mire Chanel elmosolyodott és szégyellősen pillantott körbe.

- Hidd el, nem olyan buli, ha az orrod előtt zajlik az egész – mondtam. – De az menő, hogy Chanel pár másodperc alatt mozgás képtelenné tud tenni bárkit – fűztem hozzá, hogy oldjam a hangulatot.

- Nem is igaz – suttogta.

- Ugyan, ezek férfiak voltak, magas és nem ötven kilós férfiak, akik erre lettek felbérelve. És egy szempillantás alatt hajszálpontosan rálőttél mikor berontottak. És még úgyis letudtad teríteni a másikat, hogy fojtogattak. És amúgy is. Te egy nő vagy és húsz kiló!

- Nem vagyok húsz kiló! – motyogta elpirulva.

- Basszus úgy megtanulnék én is így verekedni!

- És kit vernél el? – kérdezte Harry nevetve Niallt, aki csak vállat vont.

- Nem tudom. De tök király lenne.

- Minden esetre én a helyedben nem bosszantanám fel Chanelt – mondta Harry rám nézve, mire elvigyorodtam.

- Ha felbosszantom, akkor rám ordít – válaszoltam magabiztosan vigyorogva és lepillantottam barátnőmre, aki csak felvont szemöldökkel pillantott fel rám.

- De mivel most nem ordíthatok, egyszerűen lesózok neked egy pofont, ha felidegesítesz – válaszolta, mire a többiek felröhögtek, nekem meg még szélesebb lett a vigyorom.

- Nem tennéd meg.

- Oh, de igen. Nyoma is maradna – rebegtette felém a szempilláit és ártatlanul mosolyogva nézett rám.

- Úgy sem pofoznál meg – ráztam meg a fejem. – Túlságosan szeretsz hozzá. De ha gyerekünk lesz, és az majd tiszteletlenül viselkedik veled, akkor nyugodtan adhatsz majd neki egyet. Csak ne olyan erőset – mondtam vigyorogva és fél szemmel a reakcióját lestem.

- Ah… erm… - dadogta, miközben mindenkire pillantott csak rám nem.

- Nos, akkor mi mentünk is, hogy tudod… pihenjetek – pattant fel Niall, magával húzva Palmert, őt követte pedig Harry és Cora.

- Ja, majd beszélünk – bólogatott Harry.

- Chanel, pihentesd a hangod és pofozgasd Liamet – kiáltotta már az előszobából Cora, mire nevetés szűrődött ki, Chanel pedig megemelkedett mellőlem és utánuk indult.

- Köszi Cora – kiáltottam ki nekik.

- Nincs mit. Pihenjetek!

- Sziasztok – kiáltotta Niall, aztán már csukódott is a bejárati ajtó és csend lett. Chanel visszajött a nappaliba, aztán elkezdte összeszedegetni a tányérokat, mire a csuklója után nyúltam és megállítottam.

- Hagyd még baby. Gyere ide – kértem, mire visszatette a tányérokat és engedte, hogy az ölembe húzzam. - Minden rendben? – kérdeztem egy idő után, amit csendben töltöttünk. A fejét az enyémnek döntötte, míg én a vállát puszilgattam és a hátát cirógattam.

- Erm… Liam, beszélnünk kell – suttogta, aztán lecsusszant az ölemből, mire értetlenül néztem rá.

- Oké – válaszoltam nyugodtan. – Miről akarsz beszélni? – kérdeztem és az arcát mustráltam, majd kinyújtottam felé a kezemet és kisimítottam egy tincset a homlokából, ami oda hullott.

- Terhes vagyok – bökte ki, nekem pedig a torkomon akadt a levegő. Hogy mit mondott?

- T-tessék? – kérdeztem vissza dadogva, a kezem lehullott az ölembe és próbáltam kiolvasni a térdet gyengítő gyönyörű kék szemeiből, hogy mit is érez.

- Jól hallottad. Babát várok – ismételte el, én pedig nyeltem egy nagyot, de persze a torkomban keletkezett hatalmas gombóc nem csúszott le onnan. Sőt, egyre csak nagyobbodott.

- Ho… - kezdtem volna, de félbe maradt a mondatom és csak ledöbbenve néztem rá. Ez nem lehet igaz! Chanel terhes. Terhes. Terhes! A gyerekünket várja. A mi gyerekünket. A kettőnkét. Az én babám van a hasában. Te jó ég!

Tekintetemet levezettem a hasára, de még semmit sem lehetett látni. Jó amúgy is egy nagy pulcsi volt rajta, de… várjunk, lehet, már van pocakja is? És én nem vettem észre?

- Hányadik hétben vagy? – suttogtam megsemmisülve.

- Már a hetedikben – mondta halkan. – Mikor bevittek a kórházba minket, akkor tudtam meg.

- Te jó ég! – szakadt ki belőlem. – Te jóságos ég! Chanel… - néztem rá könnybe lábadt szemekkel. – Gyerekünk lesz – nyögtem ki, miközben már megfogtam a kezét és elkezdtem húzni magam felé, de ő csak visszacsücsült a fenekére. – Baby… mi a baj? Chanel, eltudod ezt hinni? Gyerekünk lesz! Egy kisbabánk! És… úristen. Apa leszek.

- Liam…

- Istenem Chanel, úgy szeretlek – tört ki belőlem, aztán újra megfogtam a kezét és erősebben kezdtem húzni magam felé, mire megadta magát és a mellkasomra feküdt, míg én átkaroltam őt. – Baby… ezt nem hiszem el. Szülők leszünk. És lesz egy kisbabánk. És… hát ezt nem hiszem el – nevettem el magam, miközben a könnyeim kibuggyantak a helyéről.

- Liam… - húzódott el tőlem és felnézett rám, mire a kezemet az arcára csúsztattam és mosolyogva néztem vissza rá.

- Van már hasad? Egy picike? – csúsztattam a kezem a hasára. – Mikor kezd nőni? – tapogattam, mire a kezét az enyémre csúsztatta, aztán elhúzta onnan, ezzel együtt pedig lehervadt a vigyorom is.

- Liam végighallgatnál? – kérte komoly arccal, én pedig aggódva néztem le a hasára. Még mindig nem láttam semmit.

- Mi a baj? – kérdeztem. – Miért nem örülsz? Mondott valamit az orvos? Valami baj van a picivel? Mi van, ha…

- Liam! – szólt rám valamivel élesebben. – Nem akarom ezt a gyereket – mondta, nekem pedig egy ütemet kihagyott a szívverésem és tátott szájjal meredtem rá.

- Ho- hogy érted, hogy nem akarod ezt a gyereket? – remegett meg a hangom.

- Hát így. Nem állok készen rá, anya lenni.

- Mi az, hogy nem állsz készen anya lenni? Chanel, minden szülő ezt gondolja először, és teljesen érthető, hogy megijedtél, de…

- Nem, Liam, itt nem arról van szó, hogy megijedtem – szakított félbe. – Nem szeretném a gyereket – mondta minden egyes szót jól tagolva, hangja pedig rémisztően üres volt. Ahogy az arckifejezése is. És a szemei is.

- De… dehát m-miért? Chanel, mi a baj? – kérdeztem megtört hangon.

- Sosem tudtam elképzelni, hogy gyerekeim lesznek. Nem vagyok egy anya típus Liam. Ha megkérnéd a kezem… igen, abba még bele is mennék, de gyerek… - rázta a fejét. – Nézd, sajnálom, hogy ezt kell, mondjam, de…

- Nem! – szakítottam most én félbe őt, mire abba hagyta a beszélést és csak nézett rám az üres tekintetével. Térdgyengítő kék szemek stimmel. Érzelmek viszont nem. – Nem fogom hagyni, hogy elvetélj. Normális vagy? Nem! Biztos, hogy nem! – szaladt ki a számon és nem is tudtam visszafogni magamat. – Chanel, nem! A gyerekünkről van szó! – emelkedett meg a hangom, miközben ő teljesen lecsúszott az ölemből. – A mi gyerekünkről! Képes lennél megölni a kisbabánkat?

- Liam…

- Nem, Chanel! – emelkedtem meg a kanapéról. – Olyan nincs, hogy nem állsz készen anyának lenni. Nem terveztük, de ha már összejött, muszáj lesz készen állnod! Én is készen állok apa lenni! Nagyszerű szülők leszünk. És minden rendben lesz. Lesz egy egészséges és gyönyörű kisbabánk, aki…

- Nem, Liam! Te nem érted! Nem szeretnék gyereket. És sajnálom, hogy ezt kell tennem, de…

- Ugye még nem tetted meg? – szakítottam félbe.

- Nem – válaszolta, aztán összepréselte egy vonallá a száját.

- És azóta gondolkozol rajta, hogy elveteted a babát, mióta megtudtad? Várjunk csak, nem is akartad nekem elmondani, hogy terhes vagy nem igaz? Anélkül akartál elvetélni, hogy én bármit is tudjak róla. Mondd, miért nem tetted meg? – kérdeztem széttárt karokkal a nappali közepén állva és lebámulva rá. – Lelkiismeret furdalásod lett volna, nincs igazam? Nem bírtad megtenni velem, mert…

- Liam, elég! – kérte csendesen. – Tudtam, hogy nem fogsz neki örülni…

- Még hogy nem örülök neki! Tombolok! Tombolok a dühtől Chanel, mert nincs jogod egyedül eldönteni a gyerekünk sorsát!

- Az orvos azt mondta, hogy nem kell a beleegyezésed abba, hogy elvetethessem… - vágott vissza.

- Hát pedig az is biztos, hogy az én gyerekemnek nem fogsz ártani! – kiáltottam dühösen.

- Az én gyerekem is… - sziszegte.

- Megakarod ölni! – csúszott ki a számon, mire elkerekedett szemekkel nézett rám, és becsukta a száját, amit már szólásra nyitott. – Nem – mondtam még egyszer utoljára, mielőtt magára hagyhattam volna a nappaliban. A lépcsőfokokat kettesével szedve mentem fel az emeletre, majd rontottam be a dolgozó szobámba, és vágtam be magam után az ajtót. Idegesen az üveges szekrényhez csörtettem, aztán kivettem egy whiskyt és egy poharat, majd sebesen felbontottam és töltöttem a poharamba. Ahogy lehúztam az italt, azt követte a következő és az azután következő, míg végül a poharat a földhöz nem vágtam és emeltem a számhoz az üveget, majd húztam azt meg a nyakánál fogva. Elképesztően erős volt, így grimaszolnom kellett, végül hátrálni kezdtem, és amint elértem a kanapéig, lehuppantam rá. Újabbat húztam a barna folyadékból, miközben magam előtt a szőnyegre és a benne csillogó üvegszilánkokra bámultam.

Először közli velem életem legszebb hírét, hagyja, hogy örüljek a dolognak, mint ahogy egy normális szülő teszi, aztán azt mondja, hogy elveteti a babánkat. A mi babánkat! Azt a kurva életbe! Az is biztos, hogy nem fogja a mi babánkat elvetetni! Nem is értem, mit gondolt. Hogy majd belemegyek? Egy picit dühöngök, de aztán majd megenyhülök kék szemei láttán és belemegyek, hogy megölje a gyerekünket? Mármint… elment a józan esze? Mi az, hogy nem akar gyereket? Soha sem akarna gyereket? Macskákkal és kutyákkal az oldalamon akar megöregedni? Biztosan elment az esze! Nem tudom mitől ijedt meg, de sürgősen megkell győznöm az ellenkezőjéről, különben még jobban összeveszünk.

De most, nem tudok vele erről beszélni. Nem tudok vele egy légtérben lenni. Emésztenem kell a hallottakat. Azt mondta, hozzám jönne, de gyereket nem akar. Az eszem megáll!

Újabbat húztam az üvegből, míg nem az teljesen kiürült, így csak leejtettem magam mellé a földre, majd nagy nehezen feltápászkodtam és elbotorkáltam az üvegszekrényig. Több alkoholra van szükségem. Józanésszel képtelen vagyok felfogni, hogy mit mondott!

Hogy gondolja, hogy elvetetheti a gyerekünket? Hogy gondolja, hogy belemegyek? Hogy gondolja, hogy közli velem a jó hírt, utána pedig a rosszat, miszerint megöli a gyerekünket? Egyáltalán hogy a faszba lehet terhes, mikor mindig védekeztünk?

Máris hét hetes. Vajon a kicsi érzi, hogy az anyukája rosszat akar neki? Miket gondolok… Valószínűleg még az ujjai se fejlődtek ki, nem hogy érzi, hogy káoszt okozott nekünk. Vajon kislány vagy kisfiú lesz? És mi lesz a neve? Mindig is akartam egy Woody nevű kisfiút, mint a Toy Storyban. Ha kisfiam lesz, majd megnézem vele a Toy Storyt. Ha kislányunk lesz, akkor is. Ha kislányunk lesz, akkor nem tudom mi lesz a neve. Majd Chanelel kitaláljuk. Biztos valami különleges nevet szeretne adni neki.

Woody Payne. Milyen jól hangzik már! Az én fiamnak lesz a legkirályabb neve a világon.

Semmi baj Woody. Apa nem hagyja, hogy bárki is bántson téged.