[II. 7. - Hiányoztál Pammy]

Halihalloo,
végre jobban megismerhetitek Chanel családját, ahol felnőtt és a múltját.:3 Mondjátok el véleményeiteket Chan szüleiről, valamint testvéreiről és, hogy ti hogyan reagáltatok volna Chanel anyjára.:D Remélem tetszeni fog, jó olvasást! ;) Xx♥

Chanel Adele Sangster

Penelope sok mindent elmesélt, amik az elmúlt években történtek itthon, én pedig figyelmesen hallgattam végig. És hát nem mondanám, hogy az elmondottak alapján egy újabb összkép alakult ki a szemeim előtt a családomról. Bár Penelope makacsul állítja, hogy a szüleim igenis megváltoztak, én ezt csak akkor fogom elhinni, ha majd a két szememmel látom. Miután elfogyasztottuk a gesztenyepürét, Liammel leindultunk a partra, ahol apám és az öcsém „játszottak”. Fogalmam sem volt róla, hogy mit játszhattak, de apa úgyis biztos csak az örökséggel és a munkájával tömi tele szegény öcsém fejét, aki még csak alig töltötte be tizenötödik életévét. Szegény gyerek.

- Wow, hű ez egy belső udvar? – kérdezte Liam, miközben körbe fordult, és tovább mentünk a kövön.

- Mondtam, hogy egy kibaszott palotában laknak. A ház ezen szárnyán laknak az itt dolgozók, köztük Penelope is – mondtam, miközben magunk elé biccentettem a fejemmel. Kikerültük a szökőkutat, ami középen állt, aztán újra beléptünk a légkondicionált épületbe. Előttünk elhaladt két egyenruhába öltözött lány, gondolom felszolgálók vagy takarítok lehettek, de amint megláttak minket, elhallgattak és amilyen gyorsan csak tudtak eltűntek a szemeink elől. A következő terasz ajtóhoz léptem, majd végre kiértünk a kertbe, ami egyben volt a tengerparttal. Hatalmas medence következett kerti bútorokkal, mini bárral és hatalmas grill sütővel. Rögtön ezután két új focikaput véltem felfedezni a fűben és az apámat, valamint az öcsémet. Brody éppen próbálta kicselezni apát a foci labdával, és mikor sikerült neki, szinte rögtön rárúgta a kapura.

- Ennyi vagy! – kiáltott fel lihegve, aztán kezeit a levegő dobva futotta körbe apát újra meg újra, aki a térdein támaszkodva lihegetett és nézte ujjongó fiát. A látványuktól majd hogy nem nevetésre fakadtam. Ugyan már, apa mégis mióta focizik? Egyáltalán mióta játszik a saját gyerekeivel? Azt hittem erre nincs ideje.

- Jól van, gyerünk megint, lássuk, mekkora szád van miután elvertelek – egyenesedett fel és Brody felé indult, aki már észre vett minket, mégis vigyorogva hátrált apa elől.

- Ööö… apa, előbb… - mondta, mire apa megfordult és amint meglátott egy vigyor terült el az arcán. Már majdnem boldognak tűnt, amiért láthat. Mindig mondtam, hogy a családom egy színpadon is megállná a helyét, olyan profin tudnak nem valós érzelmeket kicsikarni magukból.

- Palmer! – mondta szélesen mosolyogva és már el is indult felénk. – Örülök, hogy megérkeztetek. Hogy vagy? – kérdezte, aztán hozzám hajolt és egy-egy puszit nyomott az arcomra. Hűha.

- Jól – válaszoltam ledermedve, apa pedig már vigyorogva Liam felé is fordult.

- Szia Liam, jó téged látni – nyújtotta felé a kezét.

- Jó napot Mr Montgomery – köszönt vissza udvariasan Liam, én pedig erősen az ajkamba haraptam, nehogy elfintorodjak.

- Ugyan, nyugodtan szólíts csak Calebnek.

Mi van?

- Brody, nem akarod üdvözölni a nővéredet? – kiáltotta hátra apa, aztán visszafordult felénk. Pár másodperc múlva ott termett előttünk Brody fehér pólóban, fekete gatyában, foci cipőben és fehér zokniban. Barna haja a homlokába hullott, kék szemeivel pedig szinte vigyorgott rám.

- Sziasztok – köszöntött mosolyogva.

- Szia – válaszolt Liam, aztán neki is bemutatkozott, én pedig csendben figyeltem őket.

- Te meg az elveszett nővérem. Örülök, hogy végre megismerhetlek Palmer – mosolygott barátságosan. Esküszöm, hogy normális akartam lenni, de nem tudtam az undok énemet visszafogni.

- Szintúgy Brody – mondtam ömlengve és vigyorogva, aztán édesapám felé fordultam és rajongva néztem rá. – Mondd csak, apu, te mégis mióta focizol? – kérdeztem negédesen, miközben Liam a kezeit észrevétlenül a csípőmre csúsztatta és megszorította azt. Te engem csak ne szorítgass Payne, pont most padkáztál le az apámmal!

- Hát Brody már egészen kisbaba korában nagyon érdeklődött a labdák iránt, aztán pedig egyenesen oda volt a fociért – mondta apa a vállát vonogatva és jól érezhetően zavarba jött, amit én felettébb élveztem.

- Mmm, értem – folytattam mézes-mázos hangon, aztán újra Brody felé fordultam. – De gondolom, nem csak focizol, hiszen kizárt, hogy valami komolyabb sportágat ne űzz – mondtam komolyan. – Mármint nekem is muszáj volt vívnom balettozás mellett, Leana is lovagolt az élszurkolás mellett és Madisonnal is összefutottam a balett teremben – pislogtam mosolyogva, Brody pedig elnevette magát és a hajába túrt.

- Így van, Brody lovaspólózik – jelentette be büszkén apa, Brody pedig csak megforgatta a szemeit.

- Amit amúgy ki nem állhatok, de ha nem lovaspólózom, akkor nem focizhatok, szóval – vont vállat, miközben zsebre dugta a kezeit.

- Elég ismerősnek hangzik – mondtam vigyorogva. – És, milyen hangszeren játszol? – váltottam témát és közben apám reakcióit figyeltem.

- Dobolok.

- Zenei téren, szabadon engedtük Brodynak, hogy válasszon – felelte apa most már nem olyan széles vigyorral az arcán, ami engem felvillanyozott.

- Milyen nagylelkű! – kaptam az arcomhoz, Liam ujjai pedig újra a bőrömbe vájtak és visszahúztak maga mellé a földre.

- Chanel… - mormogta hátulról a fülembe.

- Miért nem megyünk be és hűtsük le magunkat egy kis limonádéval? Édesanyátok is hamarosan megérkezik majd Leanaval.

- Én előbb még szeretném körbe vinni Liamet, ha nem baj. Megmutatnám neki a vitorlásokat is. Nem sokára csatlakozunk hozzátok – mosolyogtam apára.

- Persze. A nappaliban leszünk – osztotta meg velünk, aztán Brody vállára rakta a kezét és elkezdte felfelé tolni. Figyeltem, ahogy átkarolta és egymás mellett mentek felfelé, miközben eltűnődtem, hogy én álltam –e valaha is ilyen közel apához, mint kisöcsém.

- Jól vagy? – rántott ki a gondolataim közül Liam, mire felé kaptam a fejem és elmosolyodtam, ahogy a szemeim az aggódó barna szempárba ütköztek.

- Igen – hajoltam hozzá, miközben a kezem a tarkójára csúszott, majd megcsókoltam őt. Éreztem, hogy meglepődött, de nem hagytam neki időt ahhoz, hogy elhúzódjon, hanem csak csókoltam és még közelebb vontam magamhoz. Kezeit a derekamra fonta és ő is közelebb vont magához, miközben szenvedélyesen visszacsókolt. Az ajkába haraptam, majd elhúzódtam tőle így a száját is meghúztam és így váltunk el egymástól. Gyorsan szedte a levegőt, amin muszáj volt mosolyognom, miközben a kezemet lecsúsztattam a karján és összekulcsoltam végül az ujjainkat.

- Ezt miért kaptam? – kérdezte egy apró mosollyal a száján.

- Mert szeretlek – feleltem neki szinte azonnal, aztán elhúzódtam tőle és a hömpölygő tengerre vezettem a tekintetemet, miközben húzni kezdtem le a fűről a homok felé.

- Én is szeretlek. Milyen vitorlásokról beszéltél? – kérdezte, én pedig elnevettem magam és kisepertem az arcomba hulló hajtincseket, amiket a szél fújt oda.

Liammel sétáltunk egy kicsit a tengerparton, megmutattam neki a vitorlásokat és jetskiket amik mind a szüleimhez tartoztak, aztán a házat megkerülve és az istálló felé mentünk vissza. Benéztünk a két lóhoz, egyiküket sem ismertem, a régiek biztosan meghaltak az évek alatt. Megígértem Liamnek, hogy itt létünk alatt felülhet majd az egyik lóra, ő pedig azt ígérte meg, hogy valamelyik nap kifutunk majd a tengerre az egyik vitorlással.

Amint kiléptünk a liftből a nappaliba, édesanyám hangja volt az első, amit meghallottam, noha még egyikkőjüket sem láttam.

- Remélem, Daniel édesanyja nem ront el semmit!

- Anya, ezt már megbeszéltük! – sóhajtott fel Leana. – Rachel csak jót akar és segíteni akar, ugyanúgy, mint te.

- Ő csak segítsen a saját lánya esküvőjénél. Mivel fia van, nincs sok beleszólása a dolgokba – válaszolta makacsul anya, én pedig megforgattam a szemeimet. Oh, hogy én mennyire hiányoltam a családomat!

- Anya, Danielnek nincs lány testvére – mondta unottan Leana.

- Na, akkor meg ne is szóljon bele a mi esküvőnkbe.

- Úgy érted az én esküvőmbe!

- Sziasztok – szakítottam őket félbe, mert már kezdett megfájdulni a fejem anya parancsoló és makacs hangszínétől.

- Hát itt vagytok! – fordult felénk egy hatalmas mosollyal az arcán, és Madison is rögtön felkapta a fejét a könyvéből. Hiába mereszted a boci szemeidet kislány, Liam aligha vesz észre.

- Szia, anya – köszöntem neki unottan, mire Liam megszorította a kezemet, ezért egy vigyort erőltettem az arcomra.

- Palmer édesem, hiányoztál – jött felénk, aztán a karjaiba font, én pedig elengedtem Liam kezét és szintén átöleltem. – Hogy vagy? Minden rendben? Ez a vágás, még mindig olyan ronda – húzta el a száját, miután eltolt magától nekem pedig fintorba kúszott az arcom. Persze, hogy muszáj ezt felhoznia.

- Hát itt van az én kishúgocskám! Hiányoztál Pammy. A lehető legjobb időpontban engedtek ki – jelent meg anya mellett boldogan Leana, aztán elragadott a karjából és szintén átölelt.

- Szia, Lea – nyögtem ki, miközben ő csak szorongatott magához, aztán elengedett és aggódó tekintettel kezdte mustrálni a varratot az arcomon. Oh, na, ne már!

- Mi történt az arcoddal? – kérdezte az ajkait biggyesztve.

- Hosszú történet – feleltem magamra erőltetve egy mosolyt.

- Azért majd meséld el – mondta, mielőtt elengedett volna, nekem pedig nagyon kellett erőlködnöm, nehogy megforgassam a szemeimet.

- Liam, örülök, hogy látlak! – nyomott anya egy-egy puszit Liam arcára, belőlem pedig egy sóhaj szakadt ki. Miért kell ennyire mézes-mázos lennie Liammel, mikor igazából egyáltalán nem ilyen?

- Úgyszintén Mrs Montgomery.

- Örülök, hogy Palmerrel újra egymásra találtatok. Sokkal nyugodtabb vagyok, ha a kislányom mellett egy ilyen rendes úriember van.

- Ugh – motyogtam, míg pár lépést feléjük léptem, de persze Leana követett. – Anya, nem vagyok már kislány – mondtam, mire felém fordult oldalasan.

- Hát persze, hogy nem vagy már kislány édesem. Csak úgy örülök, hogy itt vagytok és rendben vagytok. Tényleg a legjobb időpontban érkeztetek. Leana nemsokára megnősül – mondta büszkén, miközben a nővéremre pillantott.

- Gratulálok – préseltem ki magamból.

- Ugyan Pammy, ne fintorogj már! – kuncogott fel Leana és a kezével finoman a vállamra csapott. – Akkor Palmer is koszorúslány lesz és így tökéletes lesz a létszám! – csapta össze a tenyereit, én pedig kikerekedett szemekkel meredtem rá. Várjunk csak! Ugye nem mondta tényleg azt, amit az előbb hallottam?

- Még szép, hogy koszorúslány lesz. Te, Madison és Michelle. Legnagyobb, középső és a legkisebb – lelkendezett anya.

- Várjunk csak, nem akartatok előbb engem megkérdezni erről? – kérdeztem élesen.

- Ugyan Palmer, a nővéred esküvőjéről van szó! – dorgált meg Leana.

- És tökéletesen kibírnám, ha nem kellene koszorúslánynak öltöznöm – bólintottam.

- Pammy, ne rontsd el a kedvemet! Légy az egyik koszorúslány! Annyira édesek lesztek Madsszel és Michellevel! – ujjongott.

- Azt se tudom, ki az a Michelle – morogtam.

- Michelle édesapád nővérének a két éves kislánya – válaszolta anya. – Holnap mennünk kell a ruhaszalonba! Le kell vennünk a méreteid és…

- Még nem egyeztem bele – mormogtam makacsul.

- Oh, Palmer! – sóhajtott fel Leana. – Légy szíves. A nővéredért.

- De…

- Palmer, ne ellenkezz, a nővéred koszorúslánynak akar téged, akkor az is leszel! – vágott félbe anya és jelentette ki szigorúan. Éreztem, ahogy a düh forrni kezdett bennem, de mielőtt még kitörhettem volna, mellénk sietett apa.

- De jó, hogy újra együtt a család! Leana, kincsem, biztos vagyok benne, hogy gyönyörű esküvőd lesz. És Palmer pedig gyönyörű koszorúslány lesz – nézett rám mosolyogva.

- Hát, kelleni fog pár doboz púder, mire elfedjük azt a csúnya sebhelyet az arcodon – viháncolt Leana, nálam pedig betelt a pohár.

- Nem fogom takargatni a kedvedért. Vagy sebhelyesen leszek koszorúslány, vagy sehogy – mondtam durván és felvont szemöldökkel meredtem rá.

- Palmer… - kezdte zavartan.

- Madison, Brody, bemutatkoztatok már egyáltalán Palmer barátjának? Brody? Úgy gondolom, lenne mit mesélned Palmernek magadról – szakította félbe anya Leanat, aki ezek után csak zavartan mosolyogva megfordult és visszaindult a kanapésziget felé.

- Már bemutatkoztunk anya – mondta Brody mosolyogva teljesen normál hangerőben. – És gondolom Palmer nem csak egy napot marad, így lesz időnk megismerkedni.

- Jól van – felelte anya. - Madison…

- Már én is találkoztam velük. Éppen a balett teremben voltam, mikor bejött Palmer – mondta mosolyogva, és csupasz lábát lóbálva a fotelben ülve. Ez a kis kígyó. Kétségtelenül próbálja magára vonni Liam figyelmét.

- Rendben. Az emelten úgy hagytunk mindent, ahogy te hagytál – fordult felém anya mosolyogva.

- Láttam – mormogtam.

- Elnézést, Brody, összekészítettem az edzős táskádat a lovaspólóra – jelent meg Penelope, mire Brody felpattant, aztán mellettünk elsietve már át is vette tőle a táskát.

- Köszönöm Penelope. Én akkor megyek is és vacsorára jövök – lépett oda hozzánk, aztán egy puszit nyomott anya arcára.

- Jó edzést fiam! – kiáltotta utána apa.

- Köszi.

- Penelope, ma két terítékkel többet kérünk az asztalra – mondta anyu.

- Úgy lesz asszonyom – felelte Penelope.

- És hozza rendbe Palmer szobáját is kérem.

- Még valamit, asszonyom?

- Egyelőre ez minden, elmehet – mondta anya, aztán a kanapék felé kezdett vezetni minket, majd helyet foglaltunk apa mellett és ő maga is leült. – Mikor is lett vége a közmunkának? – kérdezte anya, én pedig az alsó ajkamba haraptam, aztán Liamre pillantottam fél szemmel, aki csak továbbra is barátságosan mosolygott és szintén engem mustrált. Hát akkor kezdődjön a vallatás.

- Nem régen – feleltem. – Úgy két hete.

- És rögtön Liamet hívtad? – kérdezett tovább anya, én pedig lassan megráztam a fejemet.

- Nem hívtam senkit sem. Amúgy sem tudtam volna. Liam talált rám – mondtam, miközben a szemeimet kilakkozott körmeimen hagytam és az ujjaimmal babráltam.

- Aznap este összefutottunk véletlenül Chan… vagyis Palmerrel – mondta Liam.

- Oh, hát persze, te Chanelnek hívod.

- Király, lehet én is rászokok – szólalt meg Madison.

- Pft, nekem mindig is Palmer maradsz – rázta a fejét Leana.

- Nekem is – mosolygott apa.

- És megbeszéltétek a dolgaitokat? – kérdezte anya újból, én pedig döbbenten meredtem rá. Ugye nem akarja kiteregetni a magánéletemet? Basszus, ez normális?

- Hazel, édesem, szerintem ez csakis kettőjükre tartozik, nem gondolod? – kérdezte apa gyengéden, én pedig megkönnyebbülten pillantottam rá.

- Jaj Caleb, jól van már! – szólt rá anya játékosan, és éreztem, ahogy Liam zavarba jött mellettem. Rá se kellett néznem, tudtam, hogy hogyan érzi magát annyira egymásra voltunk hangolódva. – Csak tudni akartam, hogy akkor most együtt vannak vagy nem.

- Gondolom akkor Liam nem lenne itt, ha nem lennének együtt anya – válaszolta Leana, én pedig csak megforgatta a szemeimet.

- Szuper! Örülök nektek! Mikor lesz az esküvő? – kérdezte, én pedig kicsit hülyén néztem rá. Most meg miről beszél?

- Miről beszélsz? – kérdeztem.

- Hát gondolom, hogy most ennyi év után még mindig szeretitek egymást, a közeljövőben biztos terveztek esküvőt – mondta, én pedig elkerekedett szemekkel bámultam rá.

- Anya! Hülyéskedsz? Most jöttem ki a börtönből és szeretném az életemet egyenesbe hozni, nem pedig esküvőt tervezgetni. Az nem azt jelenti, hogy mert újra együtt vagyunk, rögtön ásó, kapa, nagy harang – nevettem fel hitetlenül. – Jesszusom, imádsz túlzásokba esni, igazam van? Foglalkozz jelenleg Leana esküvőjével – mondtam, miközben megráztam a fejem és újra elnevettem magam. Az anyám egy őrült.

- Jól van, én csak érdeklődtem. Ne kapd fel a vizet drágám – mondta negédesen, én pedig Liamre pillantottam, akinek az arcán szintén döbbentség csücsült. Megráztam a fejem újra az irányába, mire egy kis mosoly rajzolódott ki az arcán, de a szeménél összegyűrődött nevetőráncokból tudtam, hogy legszívesebben ő is hangosan nevetne velem együtt.

[II. 6. - Üdv újra itthon]

Halihalloo,
elég jó rész következik, én legalábbis imádtam írni, és tetszik is a tartalma.:3 Régiúj és új szereplők bukkanak fel benne és végre többet megtudhattok Chanel múltjáról, illetve gyerekkoráról. Remélem nektek is tetszeni fog, írjátok meg véleményeiteket kommentben! ;) Gyönyörűséges szombatot kívánok nektek!:) Jó olvasást! Xx♥

Chanel Adele Sangster

Idegesen szorongattam Liam kezét, miközben ő szinte vonszolt maga után az emberek között a repülőtéren. Másik kezemmel a bőröndömet húztam és közben próbáltam azt jobban szorítani, hogy ne Liam kezét törjem el idegességemben. Az épület előtt fogtunk egy taxit, és miután Liam berakta hátra a csomagjainkat, beültünk a piszkos ülésre. Elrebegtem a sofőrnek a címet, aztán hátradőltem, majd a biztonsági övemet akartam bekötni, de sehogy sem sikerült – a kezeim túlságosan remegtek hozzá. Liam elvette tőlem, aztán helyettem bekattintotta, kezeimet pedig az ölébe húzta, majd kérdő tekintettel nézett rám, miközben a kézfejemet cirógatta.

- Miért vagy ideges? – kérdezte suttogva, én pedig nagyot nyeltem, miközben a nyelvemet végigfuttattam az alsó ajkamon és ráemeltem a tekintetemet.

- Mert nagyon régen voltam itt – suttogtam vissza.

- Csak ezért?

- Meg… te is itt vagy – ziháltam. – És a szüleim… Nem tudod milyenek.

- Már találkoztam velük, elfelejtetted? – mosolyodott el, kezemet a szájához emelte, aztán az ujjperceimet kezdte csókolgatni.

- Jó, de most… Más lesz. Sosem gondoltam volna, hogy egyszer látod majd, hogy hol nőttem fel.

- Na de miért? Mi ebben olyan rossz? Baby, szerintem csak túl aggódod a dolgokat. A szüleidet már ismerem, a testvéreiddel is találkoztam. Akkor is együtt voltunk, mikor először találkoztam velük és most is együtt vagyunk. Tényleg nem értem mi a probléma.

- Ők a probléma! Liam, ők nem változtak semmit sem az évek alatt és éppen oda tartunk vissza, ahol az egész elkezdődött.

- Hát, egy problémát a gyökerénél kell kibogozni. Figyelj Chan, értem, hogy ideges vagy, de nem kell túl gondolnod a dolgokat. Lehet, hogy innen indult minden, viszont, ha nem így lett volna, akkor lehet soha sem találkoztunk volna. Tartsd ezt a szemeid előtt – mondta, én pedig elgondolkoztam a szavain. Igaza volt, nem kellett volna ennyire túl aggódnom a dolgokat. De minden, amire gondolni tudtam az az volt, hogy milyen volt, mikor évekkel ezelőtt titokban leléptem innen. Hogy milyen elképesztően dühös voltam rájuk és hogy mennyire utáltam itt mindent. Megfogadtam akkor, hogy életemben soha többet nem teszem át a lábamat a szüleim rezidenciájának a kapuján, aztán egy óra múlva mégis az ismerős hatalmas vaskapuk előtt találtam magamat. Nyeltem egy nagyot, miközben lehunytam a szemeimet és az ablakon beáramló friss levegőből szippantottam nagyokat, hogy lenyugodjak, de a szívem olyan ütemben vert a mellkasomban, mint még soha. – Chanel? Készen állsz? – kérdezte Liam, mire felnyitottam a szemeimet, aztán bólintottam, majd kiszálltam. Az érzéseim kavarogtak bennem, ahogy a gyerekkori otthonomra bámultam fel. Liam megállt mellettem a bőröndökkel, a taxis pedig lehúzódott a feljáróról, majd magunk mögött hagyta Miami legnagyobb és leghíresebb palotáját. – Hű – nyögte ki mellettem Liam, miközben mindketten a fehér falú és kék tetejű épületet

figyeltük. – Hát legalább már értem, mit értesz az alatt, hogy látom, hol nőttél fel – mondta, majd a kezét az enyémbe csúsztatta, mire rákaptam a fejem és felnéztem rá.

- Utálom ezt a palotát – mondtam a szemeibe, mire elvigyorodott, aztán lehajolt hozzám és egy csókot nyomott az ajkaimra.

- Akkor jó. Mármint mi sem élünk akkora szegénységben, de ez aztán a… fényűző… ház.

- Palota – javítottam ki. – Ez egy kibaszott palota, és a szüleim benne a kibaszott uralkodók – motyogtam, miközben Liam újra elnevette magát, én pedig a jobb oldalt álló kis „iroda” elé masíroztam, ahol egy biztonsági őr ült bent. – Engedjen be – mondtam egyenesen.

- Asszonyom, megtudhatnám a nevét?

- Cha… Palmer. Palmer Montgomery – mormogtam, mire a biztonsági őr lepillantott és egy ideig egy könyv szerűségben lapozgatott. Mellettem Liam még mindig a házat bámulta tátott szájjal.

- Üdv újra itthon Miss Montgomery.

- Aha, itthon – motyogtam, aztán lenyomtam a fém kilincset, ami zúgva jelezte, hogy nyitva van.

- Hát ez biztos vagy egy kilométeres feljáró – mondta Liam, amint a kapu mögött voltunk és elkezdtünk felsétálni a kövön. – Szerintem Niall simán eltudna itt golfozgatni, akkora ez az előkert.

- És még a felét sem láttad – motyogtam. – Liam – köszörültem meg a torkom.

- Mi az? – kérdezte, de egy percre se figyelt rám.

- Tudnál egy kicsit ide összpontosítani?

- Bocs édes. Mit szeretnél mondani? – fordította végre felém a fejét.

- Hát tudod, odabent mindenki…

- Palmernek fog szólítani? Oké – vont vállat.

- Jó, de…

- Mondtam már, hogy nekem akkor is Chanel maradsz.

- De ez nem is zavar? Hogy nem is az igazi nevemen szólítasz? – kérdeztem vissza.

- Nem igazán. Olyan, mintha becenév lenne.

- Hát oké – fújtam ki a levegőt és valahol örültem neki, amiért ilyen lazán kezeli a helyzetet. Meg amiért továbbra is Chanelnek szólít.

Mire felértünk a bejárati ajtó elé, teljesen leizzadtam. Londonnal ellentétben, itt most is harminc fok volt, éppen ezért megkönnyebbülés volt belépni a légkondicionált előtérbe.

- Egy lift van a házatokban? – volt az első kérdés, ami Liam száját elhagyta, amint becsukódott mögöttünk az ajtó.

- Hát elég sok emelet van, szóval um, ja.

Mielőtt még elindulhattunk volna a felvonó felé, jobbról elénk sietett egy egyenruhában lévő szőke nő, én pedig rögtön felismertem őt. Penelope volt az, az egyetlen ember, akit itt valaha is eltűrtem tinédzser éveim alatt.

- Palmer… - kapott a kezével a szája elé, miközben egy szőke tincs az arcába hullott. Megöregedett, egyáltalán nem úgy nézett már ki, mint ahogy emlékeztem rá. – Tényleg te vagy az? – kérdezte, miközben közelebb lépkedett hozzánk, én pedig idegesen elmosolyodtam.

- Szia Penelope – köszöntöttem.

- Én kicsi Palmerom – suttogta. – Annyira örülök, hogy itt vagy – láttam rajta, hogy legszívesebben átölelt volna, de egy centit sem moccant felénk.

- Én is örülök, hogy látlak. A szüleim itthon vannak? – kérdeztem, ő pedig gyorsan összeszedte magát.

- Az édesapja igen – bólintott. – Lent játszanak a partnál az öccsével, Brodyval. Szóljak nekik?

- Nem, nem kell, nem szükséges. Majd mi megkeressük. Anyám?

- Az édesanyja Leanaval az esküvői szervezőnél van.

- Wow – kerekedtek el a szemeim, míg Penelope csak megeresztett egy kis mosolyt felém.

- Ha van egy kis időd, gyertek le hozzám, a konyhába és készítek egy kis gesztenyepürét – mondta, mire én is elmosolyodtam.

- Felvisszük a csomagokat, és lemegyünk. Köszönöm Penelope.

- Nagyon örülök, hogy hazajöttél Palmer. Üdv újra itthon – mosolygott kedvesen, aztán hátat fordított nekünk és visszasietett oda ahonnan jött.

- Penelope volt az egyetlen személy, akit kedveltem – mondtam Liamnek, miközben megindultunk a lift felé. A tágas lift falaira egy képekből összeállított kisfilm volt kivetítve, én pedig szórakozva figyeltem a sok fotót. A szüleimről, testvéreimről és a boldog családról. Elfordítottam a fejemet a falról, majd megnyomtam a P betűs gombot, mire a lift ajtó becsukódott és felcsendült egy zongoradarab halk háttérzeneként. Elmosolyodtam, hiszen tökéletesen ismertem a darabot. Én játszottam, körülbelül tíz évesen. Még mindig ez volt a lift zene.

- Én zongorázom – jegyeztem meg Liamnek, mire rám kapta a fejét és elmosolyodott.

- Tényleg?

- Aha. Körülbelül olyan tíz éves lehettem.

- Mit jelentenek a betűk? – kérdezte a gombokat nézve.

- Alaksor, játékszoba, konyha, előtér, vendégszobák, nappali, a szüleim emelete, Brodyé, Madisoné, az enyém, és Leanaé – mutattam végig a gombokon.

- És miért… oh Palmer, persze – válaszolta meg saját kérdését, én pedig a szám szélét rágcsálva bólintottam. – Minden gyereknek egy külön emelet.

- Természetesen. Tudod, emeleteket kellett utaznom éjszaka, ha nem tudtam aludni és a szüleimhez akartam menni – mondtam viccelődve, de aztán leesett, hogy ez egyáltalán nem hangzott úgy. – Mikor kicsi voltam – tettem még hozzá gyorsan. A lift puhán lefékezett alattunk, majd az ajtók ki is nyitódtak, én pedig előre indultam a fehér folyosón. Lenyomtam a hatalmas fehér ajtó kilincsét, aztán belöktem és ledöbbenve néztem végig az emeltemen. Minden ugyanúgy állt eddig, ahogy akkor állt, mikor legutóbb jártam itt és ez egy kicsit ijesztő volt. – Hű, hát erre nem számítottam. Azt hittem, hogy majd a vendégszobák egyikében kell aludnunk, de ezek szerint megtartottak mindent – mentem tovább a puha szőnyegen, míg a bőröndöt állva hagytam és a hatalmas ablakokhoz masíroztam. Alattunk a hátsó kert és a tengerpart terült el.

Döbbenten fordultam meg mikor egy fényképező hangja visszhangzott a szobában. Liam egy fotóval  a kezében állt és éppen azt fényképezte a telefonjával. Rám nézett, aztán gyorsan visszarakta a keretet és megvonta a vállát.

- Kicsi Chanel. Nagyon édes voltál – mondta, én pedig megráztam a fejemet és a könyves polcok mellett elhaladva, lenyomtam a következő ajtó kilincsét. Ez volt az én kis saját „nappalim” kanapéval, tévével és hatalmas zongorával a közepén. A falakon mindenütt óriásira nagyított fotók lógtak képkeretekben természetesen rólam. Én babaként a bölcsőben. Én négy évesen és rózsaszín tütüben, a balett teremben. Én a zongoránál ülve, úrkislányt játszva. Én egyenruhában, maszkkal a fejemen miközben az edzőmmel vívok. Én bájos úri kisasszonyi ruhában vigyorgok a kamerába. A következő ajtó mögött már a szobám lapult, ami talán nagyobb volt, mint Londonban Liam nappalija. És konyhája. Egybevéve. Jobb oldalt fent a saroknál a hatalmas baldachinos ágy, mellette ablakok és a terasz. Könyves szekrények, íróasztal, trófeás polc. A fehér és a rózsaszín volt a domináns a szobában, én, pedig ahogy a közepén álltam, pontosan arra a falra meredtem, ahova évekkel ezelőtt graffitiztem. Természetesen újra le lett festve, de vigyorognom kellett az emlékkép hatására.

Hallottam, ahogy Liam megáll mögöttem, így felé fordultam és egy „nem tehetek róla, a szüleim piszok gazdagok” arckifejezéssel meredtem rá.

- Hát ez… hű. És minden testvérednek ilyen van? És te vívtál? És az egy ősrégi zongora, de az egyik legjobb darab – mutatott magam mögé a hüvelykujjával, én pedig halványan elmosolyodtam, aztán elé álltam, a kezeimet a dereka köré fontam és neki dőltem.

- Igen, igen és tudom. Mondtam, hogy túlzás és luxus és királyi, meg palota… Jesszusom, olyan kellemetlenül érzem magam – motyogtam.

- Nem kell így érezned baby. Te nem tehetsz róla. Ez az otthonod.

- Ez volt az otthonom – javítottam ki.

- Igen, de akkor is itt éltél nagyon, nagyon sok évet és valamikor szeretted.

- A hangsúly a valamikoron van.

- Chanel…

- Mi az? Most mondd azt, hogy ez nem túlzás! Hogy ez normális! Mégis ki az a szülő, aki vívni taníttatja a gyerekét? Meg aki egy egész emeletet építtet és rendez be a lányának. És mondom, még a felét se láttad – engedtem el, aztán átszeltem a szobát, és benyitottam egy ajtón. – Fürdőszoba – aztán egy következő ajtón is. – Gardrób, könyörgöm, balett terem – léptem be a tükörszobába, aminek az elejében egy magas, szőke hajú lány nyújtott éppen. Fejét felém kapta én pedig ledöbbenve meredtem a húgomra. Aki mikor még legutóbb találkoztunk a derekamig sem ért.

Csendben bámultunk egymásra, míg nem Liam be nem jött utánam.

- Segíthetek? – kérdezte Madison, én pedig felvontam a szemöldököm.

- Hát a saját nővéredet sem ismered meg? – fintorogtam.

- Palmer?

- Nem, Avery, A harmadik – forgattam meg a szemeimet, mire Liam megszorította a kezeimet.

- Ne haragudj, kicsi voltam még, mikor utoljára találkoztunk – állt fel és elindult felénk a falatnyi dresszben, ami a testét takarta előlünk. – De feltételezem, te megismerted a húgodat.

- Aha – motyogtam, aztán a mindkét szemöldököm a hajam vonaláig felugrott, mikor Madison, a kishúgom, végig nézett Liamen. Azt a büdös…

- Szia Madison, Liam vagyok, már mi is találkoztunk – mutatkozott be barátságosan Liam, én pedig morogva közelebb húzódtam hozzá és alig észrevehetően az oldalának dőltem.

- Valami rémlik – válaszolta kacéran Madison, miközben gőgösen elmosolyodott. Ezt. Nem. Hiszem. El.

- Örülök a találkozásnak, majd még biztosan összefutunk – mondtam magamra erőltetve egy vigyort, ami inkább hasonlíthatott egy vicsorhoz. A féltékenység méregként terjedt szét a mellkasomban, akárhányszor csak elkaptam Madison pillantásait, amikkel Liamet illette. A kis szaros.

Egy határozott mozdulattal kihúztam Liamet a teremből és az ajtót is visszacsaptam Madisonra, majd fújtatva néztem fel Liamre.

- Ez a kis…

- Héj, héj, héj. Nyugi baby. Ne húzd fel magad – ölelt át Liam és az ajkait a homlokomra nyomta.

- De ez végig mért téged! Flörtölni próbált veled! – fröcsögtem döbbenten.

- Egy kicsit túl fiatal lenne hozzám, arról nem beszélve, hogy rohadtul szerelmes vagyok az egyik nővérébe, szóval.

- A kis takony! – szidtam figyelmen kívül hagyva Liamet. – Még csak nem is ismerjük egymást rendesen, erre már az első alkalomkor…

- Chanel, baby, állj le. Ne húzd fel magad. A húgod nem tudta, hol a határ. Nyugi. Az arcáról el sem mozdítottam a tekintetemet.

- Szerencséd van – morogtam, aztán kikerültem és visszaindultam a lift felé. Ő persze loholva jött utánam.

- Szóval akkor, majd lefotózhatom ezeket a képeket a telefonommal? Nagyon édes vagy – mondta mosolyogva.

- Felőlem.

- Elküldöm Niallnek, biztos ő is elfog olvadni!

- Aha – morogtam, aztán benyomtam a konyha gombját a liftben. Szükségem van arra a gesztenyepürére.

Ahogy leérkeztünk a konyhába, további felszolgálóba és cselédbe botlottunk, és mikor beléptünk a helyiségbe, szinte mindenki egyszerre hallgatott el.

- Gyertek csak, gyertek – kiáltotta Penelope, aztán szinte mindenki egyszerre tűnt el, kivéve egy hatalmas pasast fehér szakács egyenruhában és sapkában. – Palmer, ő itt Benito, a főszakács. Olaszországból jött.

- Benvenuti signora Montgomery – hajolt meg röviden, én pedig szórakozottan figyeltem, hogyan csinál hülyét magából. Legalábbis előttem.

- Üdv – biccentettem vissza, aztán ő is eltűnt és hárman maradtunk a hatalmas konyhában.

- Foglaljatok helyet – mutatott Penelope a bárszékekre, amik a márványpult előtt sorakoztak. Amint leültünk elénk is rakott egy-egy kehely gesztenyepürét. – Mit kívántok inni? – kérdezte.

- Nekem jó lesz limonádé – válaszoltam, miközben már bele is nyaltam az édességbe.

- Nekem is, köszönöm – mondta Liam.

- Oh, basszus, tényleg. Penelope ő itt Liam, a barátom. Liam, ő itt Penelope a volt nevelőnőm. És tanítóm. És egyetlen barátom ezen a birtokon – fintorogtam, miközben bemutattam őket egymásnak.

- Nagyon örülök Liam – mosolygott kedvesen Penelope, aztán kiöntötte nekünk a limonádét.

- Szintúgy – válaszolt Liam mosolyogva.

- Mindig is arra vártam, hogy egyszer csak így felbukkanj majd egy jó képű sráccal az oldaladon, és tessék, megtörtént – ujjongott Penelope, mire elnevettem magam és fél szemmel Liamre pillantottam. – És mesélj nekem édesem. Hogy vagy? – kérdezte gyengéden, miközben helyet foglalt velünk szemben, a jókora pult másik oldalán.

- Hát, gondolom hallottál arról, hogy börtönben voltam – mondtam ki nyíltan, hiszen minek szépíteni az eseményeket? Meg nem történté nem tudom tenni, letagadni pedig nem fogom.

- Igen – válaszolta Penelope egy szomorú arccal. – Jól vagy?

- Igen – pillantottam fel rá. – Ugyan nem érdemlem meg, de…

- Chanel – korholt Liam, mire mély levegőt vettem és ránéztem.

- Mi az? – kérdeztem vissza. – Így van. Ja és egyébként nevet változtattam Londonban – mondtam. – Egyébként mennyit tudsz? Anyáék mondták el neked? – kérdeztem.

- Igen. A szüleid aggódtak miattad Palmer…

- Aha, hát persze, képzelem – horkantottam fel.

- Valóban. Lehet, hogy te még nem látod, de igenis változtak azóta, mióta elmentél.

- Na, arra kíváncsi leszek.

[II. 5. - Velem biztonságban vagy]

Halihalloo,
először is szeretnék elnézést kérni az egynapos csúszás miatt, Magyarországra utaztunk és tegnap nem volt internetem, hogy felrakjam a részt. Remélem nem haragszotok érte, ugyanis most kárpótollak titeket egy résszel, amiről nem szeretnék sokat elárulni, de nekem eléggé tetszik, főleg a vége!:3 Jó olvasást! Xx♥

Chanel Adele Sangster

Nagyon fájt a fejem. Elképesztően zúgott és az egész csak rosszabbodott, mikor megmozdultam és a másik irányba fordítottam, miközben kinyújtottam a kezeimet, amik teljesen elzsibbadtak. Az egész testem zsibbadt volt, ezért a lábaimat is kinyújtóztattam, míg a hátamra fordultam, majd felnyitottam a szemeimet. Sötét volt a szobában, pedig az első dolog, amit észre vettem, az az volt, hogy a függönyök nem voltak behúzva. Liam halkan szuszogott a fülembe, mire a fejemet felé fordítottam, aztán kicsit hátrébb csúsztattam a párnán, hiszen olyan közel voltam hozzá, hogy a szám már érintette az állát. Nyugodtan aludt, legalábbis nyugodtnak tűnt. Felemeltem a fejem, hogy mögé nézhessek az éjjeliszekrényre ahol az ébresztőórája pihent. Még csak reggel fél hét volt, és ez megmagyarázta a sötétséget a szobában. Basszus, miért vagyok fent ilyen korán?

Aztán úgy ugrott be minden, mintha csak valaki csettintett volna, hogy emlékezzek. Liam szülei, Karen anyai ölelése és Geoff hideg pillantása, Louis, ahogy ordítoztak, és a fenyegetése. Aztán az üresség. Mikor becsapódott Liam után a bejárati ajtó. És a félelem. Az a felemésztő félelem, ami egy pár napra eltűnt belőlem, aztán most újra itt van, és jobban fojtogat, mint valaha.

- Chanel? – összerezzentem, mikor Liam rekedtes hangja hirtelen csendült fel. – Megint rosszat álmodtál? – kérdezte, és közelebb húzódott hozzám, én pedig egy percig értetlenül néztem rá. Aztán persze beugrottak az álmok is, amik egész éjszaka gyötörtek. Arra ébredtem fel, hogy sikoltok, az ujjaim pedig majd kitörnek, úgy szorítom a lepedőt.

- Nem – suttogtam vissza kiszáradt szájjal, majd nyelvemmel végig szántottam az alsó ajkamon és félve pillantottam a szemeibe. Liam visszarakta a fejét az enyém mellé és csendben nézett engem. Mikor felemelte a kezét és az arcomra csúsztatta, újra összerezzentem, mire az ő arcán fájdalom suhant át. Rá akartam mosolyogni és megakartam nyugtatni őt, hogy minden rendben van, de nem ment. Nem tudtam, hogy mi járhat a fejében, hogy mit fog mondani vagy tenni. Rettegtem tőle, hogy elfog hagyni.

Sokáig csak feküdtünk egymás mellett, és az ép arcomat simogatta, miközben egymás szemeibe bámultunk. Olyan gyönyörűek voltak a barna íriszei. Eddig is tisztában voltam vele, hogy hiányoztak a szemei, ezek a gyönyörű gesztenye barnák. De most fogtam fel igazán, hogy mégis mennyire hiányoztak. És mennyire fognak. A gondolatra elszorult a torkom.

Aztán olyat tett, amitől még a lélegzetem is elállt és teljesen ledermedtem. Felemelkedett, aztán egyszerűen csak lehajolt hozzám és megcsókolt. Ahogy az ajkai találkoztak az enyéimmel, könnyek gyülekeztek a szemeimbe, de a kezem ösztönösen csúszott borostás arcára. Visszacsókoltam neki az összes szenvedéllyel, amit csak iránta éreztem, közben mindkét kezemmel közrefogtam az arcát és csak még jobban húztam magamra. Liam szája közül egy sóhajtás csúszott át az enyémbe, miközben rám rogyott a testével és kezeit szintén az arcomra csúsztatta. Hüvelykujjával elmorzsolta a könnyeimet, aztán lassan elvállt tőlem és lihegve nézett rám.

- Ne sírj többet. Nem bírlak sírni, látni – suttogta, én pedig ledöbbenve néztem rá. – És utálom, hogy összerezzensz minden hangra. Vagy mikor megérintelek. És utálok arra ébredni, hogy álmodban sikítasz és majdnem, hogy párnába fojtod magad, olyan erővel nyomod a fejed oda – csípőjével teljesen lefogta az enyémet és a matracba passzírozott, de mindez nem érdekelt, mert csakis arra koncentráltam, amit mondott. – Chanel, nem bántalak, itt biztonságban vagy. Velem biztonságban vagy. Nem bánthat senki. Ne félj – suttogta, aztán puszit nyomott az arcomra.

- Nem hagysz el – csúszott ki a számon, és bár kérdésnek szántam, úgy hangzott, mintha kijelentettem volna.

- Nem hagylak el. Ezt már megbeszéltük. Nincs az az Isten, hogy újra magadra hagyjalak. Hogy hosszú időre távol legyél tőlem.

- De…

- Nincs de Chanel. Nem. Hagylak. El – tagolta a szavakat, én pedig levegő után kapkodtam.

- De elmentél – suttogtam.

- Mert egy idióta vagyok. De egy pillanatra se fordult meg a fejemben, hogy magadra hagyjalak. Egyetlen egy pillanatra sem – ismételte el magát, én pedig éreztem, ahogy a könnyek újra kibuggyantak a szemeimből. Fogalmam sincs, hogy honnan volt még ennyi víz a testemben, amit nélkülözhettem volna. – Szeretlek – döntötte a homlokát az enyémnek és lehunyta a szemeit. – Kibaszottul szeretlek. És leszarom, ki mit mond.

- Szeretlek. Én is nagyon szeretlek – zokogtam fel. – Annyira, hogy már fáj – ajkait az enyéimre nyomta, és addig csókolt, amíg tényleg el nem hittem a szavait. És hirtelen annyira, de annyira megkönnyebbültem.

Elnevettem magam, az arcomra egy széles vigyor kúszott, miközben hosszú és rekedtes nevetés csúszott ki az ajkaimon. Liam is elmosolyodott, aztán elnevette magát és újra megcsókolt röviden. Mosolyogva cirógatta az ajkaimat és az arcomat, én pedig átadtam a testem a megkönnyebbülésnek.

- Istenem, de imádom a nevetésed – sóhajtott fel, nekem pedig még jobban kuncognom kellett. Fogalmam sincs miért. Nevetnem kellett és nem akartam visszafogni magamat. Olyan régen nevettem már. – Mondjuk, nem tudom mi olyan mulatságos, de nem panaszkodom – mormogta, én pedig elmosolyodtam aztán megcsókoltam. Mikor lihegve elhúzódott tőlem, még mindig mosolyogtam, és ezért neki is mosoly kúszott a szájára. Fejét ezután a nyakamba fúrta és éreztem, hogy teljesen ellazította magát, így egész súlyával rám nehezedett. De egyáltalán nem bántam, sőt jól esett érezni, hogy itt van velem és nem megy el. Mormogott még valamit a bőrömbe, de nem érettem, hogy mit, visszakérdezni pedig már nem kérdeztem vissza, mert az álom újra elnyomott.

*

Hirtelen ébredtem meg, és hunyorogva néztem Liamre, aki a fürdőből jött ki és elmosolyodott, mikor meglátta, hogy ébren vagyok, majd elindult felém. Akaratlanul is végigpillantottam kidolgozott felsőtestén, és mikor elkaptam róla a tekintetemet éreztem, ahogy felmelegedik az arcom.

- Jó reggelt baby – duruzsolta a fülembe, miközben a száját végig húzta az arcomon, aztán megcsókol. Lehelete mentolos volt, ajkai pedig hidegek. – Éhes vagy? Csinálok reggelit – húzódott el tőlem és mosolyogva nézett le rám.

- Ermm aha. Akkor addig én is letusolok.

-  Oké – nyomott puszit az orromra, mire elmosolyodtam, aztán felállt és én is felültem. A szekrénye felé indult, végül irányt változtatott és kiment a szobából, én pedig az alsó ajkamat harapdálva masíroztam a rengeteg táskához, amik még mindig szanaszéjjel hevertek az asztalon és a körül a földön. Kivettem egy bugyit, aztán a fürdőbe mentem és beálltam a zuhany alá. Miután megszárítkoztam, betestápolóztam magam és fogat mostam, visszavettem a tegnapi melegítőnadrágot a pulóverrel, majd a hajamba párszor beletúrva leindultam. Liam sürgött forgott a konyhában, ami megvigyorogtatott, aztán már azelőtt rávetettem magam, mielőtt átgondolhattam volna, hogy mit csinálok. Mögé léptem és kezeimet az oldalához nyomva, előrecsúsztattam a hasára, majd összekulcsoltam az ujjaimat és a fejemet a hátának nyomtam. Hallottam felkuncogni, de csinálta tovább a dolgát, én pedig vigyorogva ölelgettem magamhoz.

- Lezuhanyoztál? – kérdezte.

- Aha.

- És omlett jó lesz reggelire? Csak mert azt csinálok.

- Jó lesz – feleltem vigyorogva, és a fejemet még jobban a hátába nyomtam, végül nyomtam oda egy puszit és elengedtem, mert volt egy olyan érzésem, hogy csak hátráltattam a reggeli készítés közben. Mellé álltam és figyeltem, ahogy két tányérra szedi az omlettet, végül a hűtőhöz mentem és vettem elő narancslevet meg poharakat.

- Mit akarsz ma csinálni? – kérdezte, miközben a sonkás tojást fogyasztottuk.

- Szerintem felhívom a szüleimet. És megkérdezem őket, mikor mehetek hozzájuk.

- Ugye, nem készülsz egyedül menni? – állt meg az evésben, mire én is felpillantottam rá, aztán vállat vontam, miközben lassan megrágtam a falatot.

- Hát, ha szeretnél velem jönni, akkor persze jöhetsz, de…

- Chanel, mondtam, hogy nincs de. Meg azt is, hogy nem engedlek le. Szóval jövök. Pont – mosolyodott el, mire én is.

- Oké – suttogtam, ekkor viszont megszólalt a telefonja, mire a homlokát ráncolva nyúlt után a pulton. – Niall az – közölte velem, mielőtt felvette volna, én pedig az alsó ajkamba harapva vártam, hogy felvegye. – Hello Neil – szólt bele, miközben bekapott még egy falatot, én meg elmosolyodtam a becenéven, amit még mindig használ. Azt nem hallottam, hogy Niall mit mondd, de Liam elég röviden válaszolt és viszonylag hamar le is rakta a telefonját. Rám nézett, én pedig kérdőn néztem vissza rá. – Jönnek Palmerrel – mondta vigyorogva, én pedig hangosan kifújtam a levegőt és leraktam az evőeszközeimet. Basszus, most meg miért izgulok hirtelen ennyire?

- Máris? – kérdeztem.

- Nem, még csak most szállt le a gépük, szóval előbb hazaugranak, de aztán rögtön jönnek – mondta.

- Oké – ittam egy kortyot a narancsléből, aztán újra az ételemre néztem, de hirtelen annyira telelettem, hogy ha még egy falatot magamba tömte volna, biztosan elhánytam volna magamat.

- Mi az? Nem eszel többet?

- Tele vagyok, köszönöm. Finom volt.

- Ugye, most nem Niall miatt fordultál be? – kérdezte, én pedig beszívtam az alsó ajkamat és a sárga tojást bámultam. – Mert Niall miatt igazán nem kell aggódnod. Eléggé izgatottan hangzott a telefonban és örült is. Plusz, tőle tudom, hogy neki is nagyon hiányoztál.

- Tényleg? – néztem fel rá.

- Aha – bólintott. – Tudod, elég sokat beszélgettünk rólad. Volt, amikor csak kiöntöttem neki a szívemet, volt, amikor együtt emlékeztünk vissza, milyen őrültségeket csináltál, volt mikor leittuk magunkat miközben egymásnak panaszkodtunk és volt, amikor megpróbáltuk kibogozni azt, hogy mit miért tettél.

- Hű.

- Bármikor meghallgatott és ő többször is hangoztatta, hogy hiányzol neki.

- Komolyan?

- Igen – nevetett fel. – Hidd már el. Ő volt az egyetlen, akivel normálisan tudtam rólad beszélni. Vagy csak az is lehet, hogy azért, mert csak vele próbálkoztam. Sokáig azt hittem, hogy Harry is haragszik rád.

- Oh, igen? De azért váltig állítottad, hogy nem fog leordítani, mikor közölted velem, hogy itt vannak!

- Mert biztos voltam benne, hogy amint meglát, elfog mindent felejteni, ami történt és hát így is volt, nem igaz? – mosolygott bocsánatkérőn.

- És őrültségek? Mégis milyen őrültségekre gondolsz? – vontam fel a szemöldököm, ő pedig szélesen elvigyorodott.

- Hát tudod mikor, néha úgy röhögtünk, hogy a többiek mentőt akartak hozzánk hívni – vigyorgott. – Vagy mikor például fogadtál Louisval és leittátok magatokat és aztán részegen kicikiztél minket – nevetett fel, és én is elmosolyodtam, hiszen pontosan emlékszem az egészre. Bár arról fogalmam sincs, hogy miért fogadtunk Louisval, az az este végül nem sikerült olyan rosszul. Nem úgy, mint a tegnap este. – Vagy mikor csak úgy, semmi erőlködés nélkül összehoztál nekünk egy találkozót Zaynnel. Mármint, mi hetekig próbáltunk vele kapcsolatba lépni, te meg váltottál vele két szót, másnap meg az ajtó előtt toporgott.

- Tényleg – bólintottam mosolyogva. – Velük mi van?

- Egyszer szakítottak Gigivel, de aztán megint összejöttek és összeházasodtak.

- Wow. Ott voltatok az esküvőn?

- Persze – bólintott. – Louis is elhívta őket az övére.

- Akkor rendben vagytok, nem?

- Aha.

- Akkor jó – csusszantam le a székről, majd felvettem a tányéromat, de megállított.

- Megeszem – mondta teli szájjal, én pedig kuncogva a tányérjára csúsztattam a maradékomat, aztán nyomtam egy puszit az arcára és a mosogatóba pakoltam.

- Izé, akkor um felhívhatom anyát a telefonodról?

- Persze. Basszus, neked nincs telefonod – esett le neki, mire vállat vontam, ő meg a kezembe nyomta az övét. Lepillantottam rá és a lélegzetem elakadt, mikor megláttam, hogy a zároltképernyője én vagyok. És a háttérképén meg mi.

- M-mióta vagyok a háttérképed? – kérdeztem bizonytalanul, ő pedig nyelt egy nagyot és elvigyorodott.

- Elég régóta – mondta, én pedig éreztem, ahogy az arcom újra felmelegszik, majd visszaültem vele szemben a bárszékre. – Tudod a számát?

- Igen, megjegyeztem – bólintottam, aztán beütöttem a számot, végül megnyomtam a hívás gombot. Anya jó pár csörgés után vette fel, mikor már éppen azon voltam, hogy lerakom.

- Liam? – szólt bele.

- Anya? – szóltam vissza meglepődve.

- Palmer? – kérdezett vissza.

- Neked meg van Liam száma? – kérdeztem a homlokomat ráncolva, közben pedig Liamre néztem, aki csak megrántotta a vállát.

- Igen, elmentettem, ha kellene.

- Aha…

- De te mit csinálsz Liamnél? Vége van a közmunkának?

- Igen, már jó pár napja – forgattam meg a szemeimet.

- Palmer Montgomery, tudom, mikor forgatod rám a szemeidet – mondta, én pedig elhúztam a számat, majd az alsó ajkamba haraptam.

- Um, csak azért hívtalak, hogy szeretnék majd Miamibe repülni, és um, otthon lesztek, nem? – dadogtam, miközben a kezemmel a homlokomat dörzsöltem és idegesen vártam a válaszára.

- Jelenleg Los Angelesben vagyunk, de ha megmondod, mikor jössz, igen, otthon leszünk – válaszolta fennhangon, és kihallottam a hangjából, hogy mosolyog.

- Hát um… szeretnék minél hamarabb… szóval…

- Oké, akkor már holnap visszarepülünk. És várunk majd.

- Oké. Szia – köszöntem el tőle bizonytalanul, ő pedig már ki is nyomott.

- Na? – kérdezte rögtön Liam.

- Megvan neki a számod – grimaszoltam.

Miután elmondtam Liamnek, hogy mit mondott anya, úgy döntöttem, hogy átöltözök, hogy inkább mégsem melegítőalsóban meg felsőben várjak Niallékra. Elkezdtem elpakolni is, de aztán csengettek, úgy hogy izgatottan leindultam.

- Hol van? – csapta meg Niall ír akcentusa a fülemet, mire elvigyorodtam, de közben nem tudtam elhessegetni a gondolatot, hogy tegnap Louis ugyanezzel a mondatával lépett be a lakásba. Chanel, Niall nem Louis!

- Én is örülök, hogy látlak legjobb barátom – válaszolta helyette Liam nevetve, én pedig leértem a lépcsőn, aztán befordultam a bejárati ajtóval szembeni folyosóra és az alsó ajkamat harapdálva néztem Niallre. Rögtön összekapcsolódott a tekintetünk, és ahogy végig néztem rajta újra meg újra, már megint sírhatnékom támadt. A fene egye meg a fránya könnyeket!

- Chanel! Basszus, tényleg itt vagy! Mi a szar – túrt a hajába, majd elindult felém, én pedig felé, aztán a nyakába vetettem magam és szorosan átöleltem. – Basszus, nem hiszem el – suttogta, én pedig a fejemet a vállába fúrtam és szorítottam magamhoz. Niall szintén szorított magához, kezeivel a hátamat simogatta és szinte elnyelt az ölelésével.

- Hiányoztál Nialler – suttogtam a fülébe, mire hallottam, ahogy elmosolyodik, aztán eltolt magától és végig nézett rajtam.

- Te is hiányoztál nekem Chan – vigyorgott. – Jól nézel ki. Örülök, hogy itt vagy. Liam elég depis volt nélküled.

- Nehogy azt hidd, hogy nem mondtam el neki, hogy te is depiztél velem! – horkantott fel Liam Niall mögött, mire ráugrott a tekintetem, aztán egy mellette álló barna hajú lányra. Tényleg felismertem őt, ahogy Liam mondta, Victoria’s Secret modell volt. Hűha Niall, jól választottál öregem.

- Gondoltam, hogy nem tudod tartani a szádat – forgatta meg a szemeit és velem együtt feléjük fordult, majd húzni kezdett vissza hozzájuk. – Chanel, szeretném bemutatni neked a menyasszonyomat, Palmert, Palmer ő itt Chanel, egy nagyon jó barátom és Liam barátnője.

- Mi van? – kérdezte döbbenten Liam, Palmer pedig elpirult, de barátságosan mosolyogva felém nyújtotta a kezét, amin valóban ott csillogott a gyűrű. Wow.

- Szia Palmer, már sokat hallottam rólad – mondtam mosolyogva és megráztam a kezét.

- Remélem, csak jót – mosolygott.

- Na de várjunk csak – szólt közbe Liam, mire Niall szélesen vigyorogva nézett rá.

- Mi az? – kérdezte vigyorogva.

- Azt hittem, beszari vagy? – kérdezte Liam, mire meglöktem a kezét a könyökömmel.

- Héj! – háborodott fel Niall.

- Hát, ha izgult is, akkor jól elrejtette, mert én nem vettem észre semmit – ölelte át Palmer Niall karját és az állát a vállára támasztotta.

- Gratulálok tesó! – vigyorgott Liam, aztán átölelte mindkettejüket, közben pedig megveregette Niall vállát.

- Kösz Liam – vigyorgott Niall, aztán felém fordult, mire én is gratuláltam nekik. – Te nem is tudod, hogy van egy lányom – mondta ledöbbenve.

- Igazából már értesültem róla. Harry szinte rögtön ezzel kezdte.

- Mi van? – döbbent le Niall. – Harry már tudja, hogy… és már találkoztatok is? És… Corával is, nem igaz? Csak nem legutolsónak hagytatok minket?

- Bocsi Nialler, így jött ki a lépés – vont vállat Liam, miközben beindultunk a nappaliba. – Harry tudta meg elsőnek, mert fel kellett volna vennem őket a reptérről, mikor találkoztam Chanelel, szóval nem mentem ki értük. És hát kihúzta belőlem, de rögtön utána írtam a csoportba, szóval gyakorlatilag, nem az utolsó voltál, mert egyszerre tudtad meg Louisval – magyarázta.

- És Harry, a kis szemét, az én mondanivalómat meséli el a sajátja helyet?

- Ne aggódj, ő sem úszta meg. De nem baj, mondd el még egyszer! És mutass fotókat! – ültem le a szőkeség mellé, mire elvigyorodott és már elő is húzta a telóját. Rögtön a háttérképe egy tündéri szőke kislány volt, aki rémisztően hasonlított Niallre. Miközben a fotókba lépett mesélni kezdett elmúlt éveiről.