[Betrayal - Utószó]

Hii babies,

te jó ég. Komolyan Lanelnek az utószavát kell megírnom? Basszus, olyan mintha még csak most kezdődött volna a blog. Emlékszem, mikor még csak lappangott bennem az ötlet, hogy mi lenne, ha… Mi lenne ha, írnék egy ilyen blogot? Fene se gondolta, hogy ennyire hozzám nő majd Chanel. Nem a legtökéletesebb karakter, de számomra az. Az én erős, flegma, vicces, leszarom stílusú csajszim, akiről aztán kiderült, hogy vajból van a szíve, ha van valaki, aki megérdemli a lányom szeretetét. Igazából imádtam a karakterét, azt hogy nem egy szelíd kislány volt és kihozta Liamből is az állatot, khmm. :D Remélem ti is megszerettétek és nem utáljátok azért, amiért átverte Liamet és veszélybe sodorta a srácokat. Hiszen Liam is megbocsájtott neki.:3

Emlékszem mikor komolyabban elkezdtem a történettel foglalkozni, úgy terveztem majd, hogy Chanel takarítani fog Liam házában, és így jön majd arra az ötletre, hogy Damonékkal kirabolhatnák a luxus apartmant. De közben összemelegedne Liammel, aki kidobná aztán Sophiát és összejönne Chanelel, és Chanel alatt pedig melegedne a padló, mert a Damonék minél hamarabb kiakarják pakolni Liam házát, miközben Chanel szinte beköltözött hozzá. :D Oh man, nem igazán tudom most már, hogy így mégis hogy akartam volna elhúzni a sztorit meg minden, und örülök, hogy ennél okosabb dolgok is kipattantak a fejemből ((még ha nem  is elég okosak… ._.))

Az epilógussal valóban eléggé a levegőben lógva hagytam a dolgokat, és örülök neki, hogy ennyien kíváncsiak vagytok a végére, hogy mi lesz ezután a szereplőinkkel.:3 Nos, mikor még befejeztem a történetet szeptemberben, elkezdtem írni a folytatást, második évad első rész cím alatt, azóta pedig már lassan befejezem a második részt is. Egy ideig úgy voltam vele, hogy én már pedig írok második évadot, de aztán valahogy az új történetem dokumentumában kötöttem ki, és azt folytattam, megcsináltam a blogot is hozzá, szóval elvetettem a Lanel második évad gondolatát. De szeretném veletek mindenképpen megosztani az első és második részt, még ha nem is folytatom, úgy hogy valamikor felrakom majd őket a blogra. Az is lehet, hogy megírok még nyolc részt, így lesz egy rövidke kis második évad, de nem szeretném időhöz kötni az egészet, mert jelenleg a Niallos történetemre koncentrálok, és azt szeretném végre elkezdeni. Szóval szépen lassan, de biztosan írogatok még Lanelt, és megosztom majd veletek. Úgy hogy akit érdekel a folytatás, az ne iratkozzon le a blogról. ;) Noha megfogom osztani a facebook csoportban, szóval ott is informálódhattok.

Az új történetemről annyit, hogy Nialles, és kapcsolódik egy korábbi blogomhoz, mely Harrys volt. Lol ez lehet egy kicsit bonyolultan hangzik, mindenesetre ITT VAN a Nialles blog linkje, lessetek be és remélem, hogy találkozok pár Lanel rajongóval, akik tovább tartanak velem. :3 Nalmer legalább annyira édes lesz, mint Lanel, ha nem jobban. ^^ 

Szeretném még megköszönni nektek, hogy végig kitartottatok mellettem és visszajelzéseitekkel bátorítottatok a folytatásra. Nélkületek sosem jutottam volna el ide, szóval gyakorlatilag nektek köszönhető Lanel.:) Eszméletlen boldog vagyok, amiért 43 kis emberke iratkozott fel a blogra azért, mert tetszett nektek, amit írok. Úgy érzem, sosem tudok majd elég hálás lenni sok pipáitok és kommentjeitekért!

És mert még most tényleg komolyan gondolom a Betrayal folytatását, itt egy kis részlet a „következő fejezetből”. Jó olvasást drága olvasóim!♥

„- Tegnap fejeződött be a közmunka, ezért nem maradhattam tovább a szálláson. El kellett jönnöm.

- És az utcán akartál éjszakázni?

- Nem tudtam volna máshol.

- Annyira örülök, hogy megtaláltalak.

- Miért? – tört ki belőlem a kérdés. – Miért örülsz neki? Miért nem utálsz? Miért nem hagytál ott az utcán? Miért foglalkozol velem? Hol van a feleséged? És a gyerekeid? – egyszerre zúdítottam rá, minden beképzelt hülyeségemet, ő pedig csak pislogott rám a nagy szemeivel és valószínűleg köpni, se nyelni nem tudott.

- Sosem tudnálak utálni. És, hogy mondhatsz ilyet, hogy miért nem hagytalak ott az utcán? Oh, Chanel, tudom, hogy az egészből nem értesz semmit, de sosem bírnálak utálni.

Szavaitól elszorult a torkom. Könnyek gyülekeztek a szemembe.

- Tönkre tettem az életed Liam – suttogtam. – Az a minimum, hogy ezért utálsz.

- Nem tetted tönkre. Nem tudnád tönkre tenni. Ne gondolj ilyenekre, ez mind butaság. Gyere ide – húzott maga felé, majd körém fonta a karjait, én pedig a fejemet a vállára fektettem. A könnyeim villámgyorsan indultak útnak az arcomon, és végződtek Liam pólóján. – Úgy hiányoztál. Olyan boldog vagyok, hogy itt vagy, tudod? – suttogta a fülembe, miközben a kezével a hajamat simogatta. Hangosan feltört belőlem az eddig visszafojtott zokogás, mire még szorosabban húzott magához. – Sht, semmi baj. Semmi baj, itt vagyok. Minden rendben lesz.”

Blog bezárva,

Xx♥

[66. - Epilógus]

Hallooo,
még mindig nem tudom mégis mit mondhatnék, egy kicsit talán le vagyok döbbenve, hogy máris végére érkeztünk a történetnek. Őszintén, mikor visszaolvastam az epilógust, kételkedtem benne, de aztán megláttam az utolsó rész alá érkezett kommentjeiteket, és azok teljesen megnyugtattak.:3 Omg izgatott és szomorú vagyok egyszerre. Nagyon remélem tetszeni fog nektek, és leírjátok így utoljára a véleményeiteket a befejezéssel vagy az egész történettel kapcsolatban. És akkor jó olvasást az epilógushoz!:) Xx♥
P.S: Ne felejtkezzetek el a hamarosan nyíló blogomról sem! ;) COMPLICATED

Chanel Adele Sangster

2024. szeptember 28.

Vegyes érzelmekkel huppantam le az ágyamra, ami mostantól nem is az ágyam többé. Fáradt voltam az öt órai kelés miatt és még a langyos zuhanynak is abszolút örültem volna. Minden, amire vágytam, az az volt, hogy eldőlhessek ezen az ágyon és kialudhassam magam, de tudom, hogy ez nem történhet meg. Egyrészt, mert ma végeztem a közmunkával, szóval össze kell szednem a kevés cókmókom és el kell, takarodjak a közmunkásszállóról, másrészt pedig, mert évek óta nem aludtam mélyen és nem pihentem ki magam.

Egész nap a nyolc évvel ezelőtti tárgyaláson járt az eszem, ahol Liam feje fal fehér volt, tekintete pedig olyan üres, mint én magam már évek óta. Hét éve már, hogy nem láttam és még mindig úgy hiányzik, mintha csak napok teltek volna el, hogy utoljára meglátogatott a börtönben. Az is hihetetlen, hogy még mindig ugyanúgy és ugyanannyira szeretem, mint nyolc éve és kezdtem azt hinni, hogy ez már soha többé nem is fog változni.

- Hé, mit tanyázol az ágyamon? Ez az én helyem, kotródj arrébb! – szakított ki a gondolataim közül egy mogorva asszony, mire felálltam, megfogtam a hátizsákom és elindultam kifelé. Kiléptem a hideg levegőre, majd körülnéztem, és elindultam valamerre. Fogalmam sem volt róla, hogy hova megyek, hol fogok aludni, és hogy egyáltalán mit kezdek az életemmel. Életemben először nincsen semmim, így muszáj lesz valami biztonságos helyet keresnem, ahol kibírom az éjszakát. Rettentően szégyelltem magam, amiért ilyen sorsra jutottam, hogy utcán kell éjszakáznom, ugyanakkor nem féltem senkitől és semmitől.

Az ég kezdett sötétedni, a szél iszonyatosan fújt, de nem fáztam a hatalmas téli kabátomban. Néha leültem egy- egy padra, és nézelődtem egy kicsit, amíg oda nem fagyott a seggem a helyére, utána tovább sétáltam. A városra ráborult az este, a nyüzsgés nagyobb lett, mindenki autóban ült, vagy éppen a tömegközlekedési megállók felé igyekezett. Voltak bátrabbak, akik még biciklivel közlekedtek, de akadtak egy pár mopeddel száguldozók is. A város szegényebb részében róttam az utcákat, egészen addig, amíg el nem haladtam egy kocsma előtt, ahol egy kisebb csapat összegyülekezett. Próbáltam észrevétlenül és gyorsan elhaladni előlük, de ekkor az egyik részeg idióta elkapta a kezem, és magához rántott.

- Hova, hova kiscica? Csak nem fázol? Felmelegítselek egy kicsikét? – kérdezte mély hangon, én pedig éppen készültem felhúzni a térdem, hogy megmutassam ki a főnök, mikor a lehető legrosszabb gondolat suhant át az agyamon. Viszont nem tehetettem mást, össze kellett volna valahogy kaparnom egy fapados repülőjegyet Miamiba, hiszen ott még meg is élhetnék a szüleim házában, akkor is, ha nem lennének kíváncsiak rám. Akkora az a telek, hogy észre se vennék, hogy ott vagyok. Ahhoz viszont Miamibe kell repülnöm először.

Gyorsan mérlegeltem, végül dűlőre jutottam. Most az egyszer, utoljára, hogy másnak adom ki magam, mint amilyen vagyok és, hogy kurva leszek pénzért. Miamiben keresek majd valami munkát, amiből lesz egy kis pénzem és eltarthatom magam, most viszont vészhelyzet van.

- Mhm, a meleg tényleg jól jönne. Talán egy pohár ital társaságában – mormogtam, mire az illető szélesen elvigyorodott és elkezdett a kocsma bejárata felé húzni.

- Mi a faszt csinálsz Adam? Hiszen ez még nem is egy tisztességes kurva! – kiáltott utánunk az egyik tag a társaságból, beszólását pedig hangos nevetés kísérte. Ez a bizonyos Adam viszont nem figyelt rájuk, csak odahúzott a bárpulthoz.

- Mit szeretnél inni angyalom?

- Egy whiskey jöhet.

- Jó választás. Kettő duplát kérünk – mondta a pultosnak, majd felém fordult, én pedig kicsit jobban végig mértem az illetőt, akinek a gatyájába próbálok belemászni. – Mi történt az arcoddal kedvesem? – simított végig az összevarrt sebhelyen, én pedig megremegetem, és legszívesebben azonnal lesöpörtem volna a kezét az arcomról. Helyette viszont csak annyit válaszoltam, hogy azzal igazán nem kell foglalkoznia.

**

Fogalmam sincs mennyit ihattam, de nem tudtam rendesen járni és a látásom is időről időre elhomályosodott. Mikor közölte velem a fickó, hogy pénzt semmi képen nem ad a szolgáltatásaimért azonnal leakartam lépni, de akkor lefogott és a számba kényszerítette a mocskos farkát. Végül a kezembe nyomott röhögve egy kisebb bankjegyet és elengedett. Fogalmam sem volt, merre megyek, a levegő borzasztóan hideg volt, ujjaimat próbáltam elrejteni a kabátom zsebében, hogy ne fagyjanak le, de nem sokat ért. Leakartam feküdni valahova aludni, de a levegő borzasztóan lehűlt, ráadásul semmilyen zárt helyet nem találtam, szóval maximum egy lépcsőre tudnék leülni, vagy egy padon elfeküdni.

A szemeim előtt egyik pillanatban még pirosan aztán zölden mosódott össze a lámpa a zebra előtt, végül leléptem és próbáltam magam egyenesben tartani és gyorsan átkelni az úton. A közepe felé viszont autó hangját hallottam, majd megálltam és próbáltam beazonosítani, merről jöhet és mennyire messze van. A fejem kóválygott, a hangokat először jobbról, aztán balról hallottam, majd hatalmas fékezés, de én még mindig egy helyben álltam. Hallottam egy ajtócsapódást, de ekkor a lábaim már maguktól csukódtak össze és valószínűleg nagyot koppantam volna a jég hideg betonon, ha két erős kéz nem kap el. A szemeimet nem bírtam kinyitni, viszont mikor meghallottam az ismerős hangot és a nevemet, olyan gyorsasággal pattant ki, amit még egy gepárd is megirigyelt volna.

- Chanel? Te vagy az? – egyenesen a gyönyörű barna szempárba meredtem, melyet már évek óta nem láttam. Ez nem lehet igaz, egész biztosan csak beképzelem a pia miatt. – Chanel? Hallasz engem? Jól vagy? – meleg ujjak érintették az arcomat, én pedig újra felnyitottam a szememet. Miért kínoz az alkohol, miért kell minden álmomban Liamet látnom?

- Liam – motyogtam, de tudatában sem voltam mi történik. Végül nem éreztem a talpam alatt a földet, és olyan érzés volt, mintha lebegnék. Ez egészen kellemes. Így maradhatnék egészen végig, amíg a nap fel nem kel.

Meleg levegő csapta meg az orcáimat, kezeimet automatikusan kinyújtottam előre, ujjaimat újra betudtam hajlítani, közben pedig egyre csak egy szót, egy nevet mormogtam újra és újra.

- Liam.

- Itt vagyok, nincs semmi baj – hallottam meg újra az ismerős hangot, majd néhány ujj újra végig simított az arcomon. A fejem előre hullott az illető vállába csapódott, végül odafúrtam és kényelmesen elhelyezkedtem. Egészen biztosan álmodok, ugyan most teljesen mást, mint szoktam, de nagyon tetszik. Nem akarok felébredni. – Sht, minden rendben, itt vagyok. Chanel, hallasz engem? Ébren vagy még? – suttogta a fülembe, lehelete nyaldosta a fülemet.

- Liam – mondtam újra.

- Én vagyok az. Minden rendben, haza megyünk – puhaságot éreztem az arcomon, és elmosolyodtam amint eljutott az agyamig, hogy valaki megpuszilt. Valaki arcon puszilt. Liam volt az? – Te jó ég, úgy hiányoztál – sóhajtotta Liam, majd kezeit körém fonta, nekem pedig kifordult egy könnycsepp a szememből.

[65. - Elfelejtett]

Guys,
még mindig nem hiszem el, hogy elérkeztünk az utolsó részhez. Valahogy nem tudok mit mondani, pedig annyi mindent szerettem volna leírni! Nagyon remélem, hogy tetszeni fog nektek az utolsó rész, elégedettek lesztek a végével, és nem nagyon utáltátok/utáljátok meg Chanelt.:D Köszönöm szépen az előző fejezethez érkezett kommenteket és pipákat, nagyon örültem nekik!:) Remélem, hogy a véleményeiteket megosztjátok velem az utolsó rész alatt is! Oh, és holnap felrakom az epilógust is, mert értelmetlennek látom, hogy még egy egész hetet várjak vele. Jó olvasást!Xx♥
P.S: Az új történetem blogja már elérhető, Complicated. Egyelőre még nem tudom mikor fogom feltenni a prológust, viszont, ha van kedvetek már benézhettek és esetleg fel is iratkozhattok!:)

Chanel Adele Sangster

Tekintetem rögtön Liamre ugrott, akinek szerencsére semmi baja sem volt, végül rájöttem, hogy Damon már nem szorít magához és nem is áll mögöttem, ezért könnyebbültem úgy meg. Amint megfordultam, elém terült élettelen teste, mely a padlón feküdt, feje körül vértócsában. Egészen biztos vagyok benne, hogy a lövést az én fejembe szánta, viszont elszámolta magát és az övébe repült. Milliméterekre voltam a haláltól, és nem is értem, hogy érdemelhettem ki, hogy még mindig élek.

Visszafordultam Liam mellé, aki szintén egyedül állt, hiszen Taylor a rúgásomtól a földre tántorodott. Ránéztem, ő pedig Damon testét nézte, majd négykézláb hátrálni kezdett, mire ráugrottam, behúztam neki kettőt az arcába, végül leszálltam róla, hasra fordítottam, hátra feszítettem a kezeit és egyszerűen ráültem. Felüvöltött, én pedig a teljes súlyomat ráhelyeztem, hogy egy helyben maradjon.

- Adjatok egy telefont – suttogtam, mindenem remegett, és egyre csak Damon feje körül nagyobbodó vértócsát tudtam bámulni. Képtelen voltam a srácokra, vagy Liamre nézni, viszont mikor megláttam magam előtt Liam remegő kezét, melyben a mobilját szorította, feleszméltem és kikaptam a kezéből. Tárcsáztam a rendőrséget, elmondtam, hogy betörést történt és a rablók még itt vannak, szóval nagyon gyorsan siessenek, majd leraktam a telefont és Liamre emeltem a tekintetem. Arcán ijedtség keveredett az értetlenséggel és szomorúsággal, nekem pedig a szívem szakadt meg, amiért így láttam őt. Istenem, kurvára nem ezt érdemli, én pedig úgy bántam vele, mint ahogy ember még emberrel soha sem. – Ne haragudj – suttogtam. – Minden az én hibám, sajnálom. Soha sem akartalak veszélynek kitenni – akadozva jöttek a szavak a torkomra, a sírás kerülgetett, ráadásul rohadtul égett Damon fojtogatása miatt.

- Majdnem meghaltál – suttogta, miközben legördült egy könnycsepp az orcáján. Más esetben a karjaimban kellett volna tartanom és lecsókolnom a könnyeit. De ő éppen miattam sírt. És ezt nem bírtam elviselni.

- Annyira sajnálom – mást nem tudtam mondani. Kibaszottul sajnáltam mindent, és utáltam magamat, amiért nem voltam elég erős, és hagytam békén őt, mikor még békésen elválhattunk volna. Teljes mértékben megérdemeltem volna Damon golyóját a fejemben.

A rendőrautók szirénáját már messziről hallottuk, mikor megérkeztek a falak piros és kék színben pompáztak a fényektől. Nem sokkal később odakint a rendőrség bekiabált, majd berontottak a házba fegyvereikkel és zseblámpáikkal a kezükben. Amint belépett az ezredes a nappaliba, rögtön tudtam, hogy ő az, látni lehetett, hogy nem egy piti kis járőr. Tudtam, hogy ő fog letartóztatni, és tudtam, hogy rohadt boldog lesz, amiért egy halom megoldatlan ügynek a megoldását elárulom neki.

- Ő az egyik betörő, még életben van, csak leütöttem – mutattam magam alá, és amint egy rendőr mellettünk állt, leszálltam Taylorról, akinek rögtön bilincs került a kezeire. – A másik fogva tartott, de aztán belé rúgtam hátulról, mire a saját fejébe lőtte a golyót – mondtam. – És én tudom, hogy kik ők – nyújtottam ki az ezredes felé a kezem jelezve, hogy rám rakhatja a hideg fémet.

Egészen addig nem került a bilincs a kezemre, amíg Louis meg nem erősítette a mondanivalómat, hogy én is benne voltam a bűnbandában. Liam egy szót sem szólt, csak meredt rám, Louis viszont elképesztő dühvel indult volna nekem, ha a rendőrök le nem állítják. Taylort és engem is másik rendőrautóba ültettek be. Liam a nevemet kiáltozva rontott ki a házból, és indult meg az autó felé, de én nem néztem rá. Egyszerűen nem bírtam a szemeibe nézni. Képtelen voltam rá. Pedig tudom, hogy még meg kell birkóznom vele. Hiszen ennek még koránt sincsen vége.

Börtönbe megyek. Hidegen hagyott a gondolat, pedig egész végig ez járt a fejemben. Talán életfogytiglanra is lesittelhetnek. Őszintén, az lenne a legjobb, de még akkor sem lenne elég büntetés, ha a rácsok mögött rohadnék meg. Azok után, amit Liammel tettem, meg kéne ölnöm magam, hogy kvittek legyünk, viszont akkor gyáva lennék, és ki akarnék bújni a felelősség alól. Igen is börtönbe kell mennem, és ott kell megrohadnom a hátra lévő életemben, miközben utolsó kívánságként csak annyit kérek, hogy Liam találja meg ezek után a szerelmét és legyen nagyon boldog.

Egyáltalán nem izgatott a börtön, csak azzal a fájdalommal tudtam foglalkozni, ami belülről felemésztett. Soha az életben nem hittem volna, hogy ennyire fogok szeretni egy férfit, akivel leélném a hátra lévő életemet. Fájt az, hogy miután elítélnek, soha többé nem láthatom majd Liamet, soha többé nem ölelhetem, vagy csókolhatom, és fájt az, amit tettem vele. Legszívesebben kést szúrnék a szívembe, de az nem lenne megoldás semmire sem. Szembe kell néznem mindennel, ami jön és meg kell birkóznom minden nehézséggel, mely elém tárul. Nem is bánom, hogy ennyire fáj, hiszen tökéletesen megérdemlem. Tönkre tettem Liamet, és ezért soha sem fogok megbocsájtani magamnak.

Az őrsön kihallgattak újra, én pedig elmondtam mindent, amit tudtam hét évre visszamenőleg. A rendőrség folyosóján mikor meghallottam Liam hangját a nevemet kiáltozva, legszívesebben a földre kuporodtam volna magzatpózba, viszont mikor megláttam könnyekkel áztatott arcát és vörös szemeit, azt hittem, ennél jobban már nem fájhat semmi.

- Miért tetted ezt? Miért tetted ezt baby? Mondd meg, hogy miért Chanel! Nem teheted ezt velem. Miért vallottál magad ellen? Nem elég, hogy átvertél? – furakodott át a tömegen és remegő kezei közé szorította az arcom ezzel arra kényszerítve, hogy ránézzek.

- Sajnálom Liam. Rettenetesen sajnálom. Borzasztó önző voltam, és csak nem tudtalak békén hagyni. Tudom, hogy így kellet volna tennem már az elején, és akkor soha nem sodortalak volna bajba. Annyira sajnálom. Tudom, hogy ezek a szavak mit sem érnek, csak kérlek, azt az egyet hidd el, hogy szeretlek.

- Elhiszem baby. Ne félj, minden rendben lesz. Kihozlak onnan, jó? Ne félj édesem.

- Nem Liam – ingattam meg a fejem és lesütöttem a szemeim. – Nem hozol ki onnan. Börtönbe kell mennem, mert hét éven keresztül bűnöző voltam és tükörbe sem tudok nézni azért, amiért veled tettem. Az sem lenne elég büntetés, ha életfogytiglanra lesittelnének. Sosem fogom megbocsájtani magamnak, amiért ilyen önző voltam – pillantottam fel könnyes szemeibe és az én látásom is elhomályosodott. – Sajnálom Liam.

- Ne mondd ezt Chanel – rázta meg a fejét. – Kérlek, ne mondd ezt. Kihozlak onnan. Minden rendben lesz. Megtalálom a legjobb ügyvédet, és kihozlak baby – mondta remegő hangon, de én újra megráztam a fejem.

- Nem Liam. Ne keress semmilyen ügyvédet. El fognak ítélni és te tanúskodni fogsz mellettem. Kérlek, csak ezt tedd meg utoljára értem.

- Chanel, ne mondd ezt.

- Mennünk kell – szakította félbe durván a rendőr, majd rántott rajtam egyet, én pedig utoljára Liamre pillantottam.

- Szeretlek.

- Én is nagyon szeretlek – mondta, engem pedig elvezetett a rendőr. Nem hiszem el, hogy még mindig szeret. Azok után, amiket vele tettem, nem mérges rám, és még mindig nagyon szeret. Ki akar hozni a börtönből. Tudom, hogy úgy is képtelen rá, de ha próbálkozik, talán azt elérheti, hogy ne sitteljenek le egy életre. Ez megmelengeti a szívemet, de nem akarom. Nem akarom, hogy bármilyen ügyvédet fogadjon, vagy óvadékot fizessen, hogy egyáltalán akár csak egy fontot is szánjon még rám. Mindent, amit szeretnék, hogy tanúskodjon mellettem, és börtönbe kerülhessek. Nem úszhatom meg. Azok után, amit vele tettem, nem.

**

Egy hónap elteltével, 2016. szeptember 28., Szerda, London

Hetek óta nem aludtam már normálisan, és már teljesen megbarátkoztam azzal a ténnyel, hogy soha nem is fogok többé. Rettenetes rémálmok gyötörtek, és volt mikor nem tudtam beazonosítani a valóságot, ezért fogalmam sem volt, hogy Liam jól van –e, vagy sem. Belül a poklok poklát járom keresztül, és még csak ezután fog jönni az igazi pokol, a női börtön, ahol szét fognak cincálni, ha hagyom magam.

Egy egész hónapig élvezhettem a magán zárka luxusát, végül eljött a tárgyalás napja. Azóta nem láttam, Liamet, hogy a folyosón elkapott, mielőtt a zárkába vittek volna, ma pedig újra szembesülhetek a tárgyaló teremben mindenkivel. A rendőröktől, akik tőlem nem messze egy irodában figyelnek, hogy nehogy szökést kíséreljek meg, hallottam, hogy a média teljesen megbolondult, minden csapból Liam és én folyunk. A rendőrség előtt több száz riporter és paparazzi verte sátrát, csak, hogy egyetlen fényképet készíthessenek rólam, vagy bármit kihúzhassanak a rendőrségből. Ez persze még egy lapáttal rátett az önutálatomra és el sem tudtam képzelni, hogy Liam min mehet most keresztül. Nem egyszer hallottam azt is, hogy látni akar, de nem engedték meg neki. Éjjelente álomba sírtam magam, míg végül a könnycsatornáim kiszáradtak és nem maradt más belül, csak egy üres, száraz, törött héj. Így tudtam legalábbis elképzelni, a szívem darabkáit ezer részre törve.

Az egy hónap alatt, akiket láttam azok a srácok voltak. Mindegyikőjüket be kellett azonosítanom, arról viszont már információt nem kaptam, hogy őket hány évre sittelik le, vagy, hogy egyáltalán mikor lesz a tárgyalásuk.

Végül nem is nagyon érdekelt, és örültem is, hogy nem tudtam meg semmit róluk. Csak túl akartam minél hamarabb lenni a saját tárgyalásomon, és az új zárkában akartam lenni, a vékony matracon feküdve, az émelyítő narancssárga ruhában. Magam mögött akartam hagyni mindent, elakartam felejteni mindenkit és azt kívántam, bár csak évek elteltek volna már, hogy mindenki más is megfeledkezzen rólam.

Az ügyvéd, aki engem képvisel, már korán reggel bejött és átbeszéltük újra, mit kell mondanom és hogyan kell viselkednem a tárgyalás alatt. Behozta a ruhákat is, melyeket felvehetek a tárgyalás idejére. Egy egyszerű sima nadrág kosztümöt kértem egy fehér blúzzal. A ruhák kellemetlenül lógtak rajtam, máris kifogytam a méreteimből.

Az ügyvédnő nem Liam megbízásából képvisel engem, úgy, ahogyan kértem. Hanem a szüleiméből. Akik mikor meghallották, hogy börtönbe kerültem fejet vesztve rohantak ide. De nekik sem engedték a találkozást, melynek őszintén örültem. És bár az ügyvéd miatt is morogtam, nem tehettem semmit, így végül bele törődtem. Az ügyvédnő saccolása szerint tíz év börtönbüntetésre számíthatok, jó magaviselettel kettővel kevesebbre, vagyis nyolcra. Nem érdekeltek a számok, az évek, egy valami, ami izgatott, hogy tíz év múlva Liam már boldog lesz a feleségével és a gyerekeivel és soha többé nem gondol majd rám.

**

A tárgyaló terem megtelt, egyedül a bírónő hiányzott már. Mellettem az ügyvédem foglalt helyett, az első sorokban meg valószínűleg Liam és a szüleim, hiszen Liam egyfolytában a nevemet pisszegte, de én nem pillantottam hátra rá. Próbáltam őt, és mindenki mást is kizárni, de tudtam, hogy amint Liamet a tanúk padjára szólítják majd, rá kell néznem.

Ahogy mindenki mással szembe kell majd nézzek, mikor a tárgyalásnak vége lesz és kivezetnek a teremből.

Órák múlva hozta meg a döntést a bíró, és bár egészen idáig azt kívántam, hogy gyorsan essünk túl rajta, most mégsem akartam elmenni. Totál széthullottam miután Liam sápadt arcát megpillantottam és barna íriszeibe bámultam. Kínzott a fájdalom, átakartam ölelni és el sem engedni őt többé, és a tudat, hogy erre soha többé nem lesz esélyem szépen lassan felemésztett.

Aztán a bírónő figyelmet kért, magának, én pedig ráemeltem a tekintetemet. Összerezzentem, mikor az igazi teljes nevemen szólított, végül azt hittem leájulok a székről, mikor meghallottam a szavaiból a hat év letöltendő börtönbüntetést és két év közmunkát. Nem akartam elhinni, mikor hosszasan taglalta, hogy a bizonyítékok és a vallomásom rengeteget enyhítettek a körülményeimen, ezért ítélt el hat évre. Mikor fa kalapácsát az asztalnak verte, az egész terem felmorajlott, én pedig még mindig csak ültem ott a bírónőt nézve és fogalmam sem volt, hogy mit kellene reagálnom. Normális ember örülne, amiért ennyivel megúszta, én pedig majdnem sírva fakadok azért, mert nem életfogytiglanra ítéltek el. A gondolataim rögtön nyolc év múlvára ugrottak és azon tanakodtam, hogy mégis mit fogok csinálni miután magam mögött tudhatom a börtönt és a közmunkát is.

Az ügyvédnő szavai alig jutottak el a fülembe, végül nagy nehezen mozdultam meg és álltam fel a barna fa székből. Kihúzott vállakkal és emelt fővel terveztem távozni, erre mégis képtelen voltam, mikor megfordultam. Két rendőr közre fogott, én pedig mélyet sóhajtottam, lehunytam a szemeim egy pillanatra, majd mikor felnyitottam Liamre néztem. Ő is egész végig engem nézett, az arca még mindig fehér volt, szemei élettelenek és üresek. Gyűlöltem magam, amiért ezt tettem vele, legszívesebben üvöltöttem volna és földhöz vágtam volna magamat. Mellette ott álltak a szülei, a testvérei, a srácok és Lou. Oly fájdalomba telt végig pillantani rajtuk, mégis megtettem, nem is egyszer. Még mindig éreztem a kötődést kettőnk között, mikor elsétáltam Liam mellett, viszont, ahogy egyre távolodtam, a kötél csak nyúlt és nyúlt magával. Tudtam, hogy Liam még nem mondott le rólam, pedig már régen le kellett volna neki. Egész lényem azt akarta, hogy lemondjon rólam. Mindezek után nem maradt bennem egy csöpp önzőség sem.

**

Három év elteltével, 2019 augusztus

Ma reggel értem jöttek a cellába, majd elvittek találkozni az ügyvédemmel, aki közölte velem, hogy már teljesítettem a büntetésem felét a börtönben. El sem akartam hinni, amit mondott, szemeim elé rögtön Liam arca ugrott, mikor utoljára láttam őt. Több, mint két éve volt, hogy bejött meglátogatni. Az előtt egy héten többször is eljött, fogta a kezemet és reményteli, gyönyörű barna szemeivel faggatott arról, hogy mi van velem. Aztán abba maradtak a látogatásai. Nem jött többé. Én pedig egyetlen egyszer sem kísértem meg a telefonálást neki. Elmondhatatlanul fájt, hogy nem jött többet, hogy valószínűleg rádöbbent, mekkora egy szörnyeteg vagyok és egész biztosan a föld alá utál. Azzal viszont valamelyest megnyugtattam magam, hogy most már nem pillant a múltjára és a jövőjére koncentrál, amiben én már egészen biztosan nem szerepelek.

A mindennapjaim általában ugyanúgy telnek, kivéve mikor belém köt a rabok közti „főnök” és csicskái. Sosem fordítok rájuk figyelmet, noha nem egyszer viszketett a tenyerem azért, hogy bemossak egy párat nekik. Eddig valahogy mindig sikerült megúsznom, pedig nem egyszer akartak már befogni szexuális kielégülésre vagy, éppen elvégeztetni velem helyettük a munkájukat. Heti egyszer járok egy három órás foglalkozásra egy terapeutához, aki tartja bennem a lelket. Meghallgat, ellát jó tanácsokkal és sok mindent mesél a kinti életről, ha kérem rá. Bekamuzta értem azt is, hogy szükségem van a három órás foglalkozásokra, csak, hogy több időt tudjunk tölteni a szobában és ne kelljen olyan hamar visszamennem a cellámba. A cellatársam az egyik a főnök csicskái közül, éppen ezért kitökéletesítettem az éber alvást, és hogy felkészült legyek bármire, ami történik. Nem egyszer próbált már meg párnával megfojtani, de mindig sikerült lerúgnom magamról. Ez sem adott elég okot az őröknek, hogy másik társat kapjak. Még mindig vele élek egy cellában, de nem is bánom, a fojtogatásos kísérletei legalább egy kis izgalmat hoznak a mindennapjaimban.

Ha éppen nem dolgozunk, és a zárkában fekszünk, akkor az udvaron lehetünk, ahol csomó edzőcucc van, melyeket lehet használni. Általában a csicskások mindent elfoglalnak, így egy- egy puha labda jut mindenki másnak, vagy még az sem. Jobb napokon viszont használhatjuk a többi elítélttel az edzőgépeket, így történt az, hogy jó pár izmot szedtem magamra. A zárkában is szeretek gyakorlatokat végezni, hogy ne unjam halálra magam, így hamar kiizmosodtam, persze ez mit sem ér, ha nincs, aki értékelné a testemet. Nem telik el olyan nap, hogy ne gondoljak Liamre, egy fél évben pedig egy- két alkalommal a szüleim is meglátogatnak. A beszélgetéseink mindig ugyanúgy telnek el, ők ezerszer elmondják, mennyire sajnálják, amiért erre a sorsa jutottam, végül ecsetelni kezdik, mennyire sikeresek a munkában, és hogy hogy vannak a testvéreim. Egyszer Leana is meglátogatott, apa elmondása szerint pedig azért nem jön többet, mert nem bírja betenni a lábát a börtönbe többé. Állítólag mélyen megérintette az egész, én pedig hosszú idő után végre vigyorogtam egy jót.

Ha pedig nem az udvaron vagyunk, esős és hideg napokon, akkor a könyvtárban. A cellában mindig magammal vihetek egy könyvet, amíg pedig a könyvtárban vagyunk, a régi zongora billentyűit koptatom. Egészen belejöttem a zongorázásba, és, ha a rabok bármilyen kottát elém raknak, melyet a könyvtárban találnak, hiba nélkül lejátszom nekik. Mindennap legalább egyszer eljátszom a River Flows in You –t, melyet a többség szívesen hallgat, a kisebbség pedig már gyűlöl, annyiszor hallották. Akárhányszor játszom, mindig a három évvel ezelőtti nap jut az eszembe, mikor Liammel a szülinapján a dolgozószobájában ültünk és évek után először nyúltam zongorához. A hangját, az illatát, testének melegét még mindig élénken érzem, libabőrbe bújtatja a testem és hatalmas gombóc nő a torkomba az emlékektől. Nem egyszer sírtam el magam némán mialatt játszottam, viszont mindig egy kis örömmel ülök le a hangszer elé, mikor lehetőségem van rá.

Miközben az ujjaim a már oly ismerős billentyűkön játszanak, elgondolkodom, hogy vajon mit csinálhat Liam. Hol lehet, kivel lehet, és hogy vajon gondol –e még rám. Gyakran eszébe jutok, vagy már alig- alig néha. Ezek a kérdések fúrják a legjobban az oldalamat és ezek, azok a kérdések, amiket senki más nem tudna megválaszolni, csak ő. Ő viszont soha nem is fogja, mert már túl lépett rajtam és elfelejtett. Én számára a múlt vagyok, egy csalódás, egy átverés, egy árulás. 

[64. - Beszélj, Chanel]

Hiiiii,
OMFG. El sem hiszem, hogy már itt tartunk. Remélhetőleg a mai rész után megkapjátok pár kérdéseitekre a válaszokat, ha nem, jelezzétek kommentben, és, ha az utolsó részből illetve az epilógusból sem derülne ki (bc olyan hülye vagyok, hogy elfelejtettem például valamilyen titkot felfedni lol) megírom majd az epilógus utáni bejegyzésben, ahol többek között pár személyes gondolatot osztanék meg veletek a történetről, az elejéről, közepéről és végéről.:D Okay so amint a River Flows In You -hoz értek, rákattintani és meghallgatni a darabot, nekem rengeteget segített elképzelni, majd leírni ezt és a következő, és egyben utolsó fejezetet, valamint az epilógust. Szóval ajánlatos hozzá hallgatni, örülnék, ha megtennétek, mert így talán még jobban áttudjátok érezni Chanel érzéseit. Omfg olyan izgatott vagyok, szall be is fejezem a dumát olvassátok a részt és nagyon örülnék a visszajelzéseiteknek bc omfg. Majd meglátjátok.:D Jó olvasást guys!xxxx♥

Chanel Adele Sangster

Reggel olyan sokáig húztam az ágyban maradást, amennyire csak tudtam. Liam szülinapja van, éppen ezért gondoltam kicsit megviccelem őt és úgy teszek, mintha elfelejtettem volna. Szóval úgy tettem, mintha még aludnék, miközben már hallottam, hogy ő fel kelt, ami azt illeti, ki is ment a fürdőbe, de aztán visszafeküdt mellém. Kicsit megijedtem, mikor megéreztem hideg kezeit a combjaim közé besiklani, majd úgy fordítottam a fejem, hogy a párna takarja, és ne lássa a vigyorom, ami az arcomon terült el. Tudtam, hogy mire készült, felakart izgatni, hogy felébredjek. Álltam elibe, alig vártam, hogy megérintsen és „felébresszen”. Mikor megéreztem egyik ujját közvetlen a bejáratomnál, megremegett a testem. Remélem emiatt nem buktam le. Liam nem tulajdonított neki figyelmet, csak a nőiességemre nyomta az ujját, nekem pedig máris az ajkamba kellett harapnom, hogy ne nyögjek fel. Lassan kezdett simogatni, ami izgatóbb volt, mint bármi más. Lehunytam a szemeimet, aztán felemeltem a fejem a párnából és kicsúszott a számon egy nyöszörgés, hogy ne tűnjön fel neki, hogy nagyon csendben vagyok. Mikor megéreztem nedves ajkait a pólómon keresztül megkeményedett mellbimbómon, muszáj volt kinyitni a szemeimet. Egy hangosabb nyögés csúszott ki a számon, miközben összetalálkozott a tekintetünk. A csípőmet felé billentettem, mire társította még egy ujját, amiért hálás nyögéssel jutalmaztam. Láttam lentebb az alsójában a lába között hatalmas dudorát, mely megvigyorogtatott, egyelőre viszont élveztem, amit ő művelt velem és nem voltam hajlandó bármi másra a nyögésen kívül.

**

Éreztem, hogy arra vár, hogy felköszöntsem miután szeretkeztünk, de ezt nem tettem meg, ahogyan reggeli közben és után sem, valamint egyetlen egyszer sem a délelőtt folyamán. Láttam rajta, hogy rosszul esett neki, és mikor fancsali arcképét is megmutatta, muszáj volt elfordulnom, mert nem tudtam vissza fojtani a vigyoromat. Végül felvetette, hogy menjünk el bokszolni, mikor merő véletlenségből a sportokról kezdtünk el beszélgetni. Tetszett az ötlete, szóval egyből belementem, és miután összepakoltunk néhány edzős ruhát autóba is ültünk. Imádtam, hogy még mindig ledöbbenésig tudtam varázsolni néhány cselekedetemmel. Kissé tátott szájjal meredt rám, mikor megmutattam neki, hogy tényleg tudok bokszolni.

Az egész délelőttöt az edzőteremben töltöttük, elég keményen edzve, mégis hosszú szünetekkel. Liam azt mondta, hogy még sohasem szexelt edzőteremben, ezért letámadtam a privát öltözőben. Totál izzadtak voltunk, több liter vizet megittunk, végül lezuhanyozva és frissen illatozva távoztunk. Liam valami étterembe akart menni kajálni, én viszont elutasítottam ajánlatát, mivel más terveim voltak. És rajongókkal sem akartam találkozni, hiszen azok biztosan a nyakába ugrottak volna boldog szülinapot kívánva, így aztán nekem is kellett volna, ez pedig elrontotta volna a tervünket. Így tehát hazafelé vettük az irányt, és mivel szexel tudtam elterelni a figyelmét, jó pár órát az ágyban töltöttünk. Csendben pihentünk egymás mellett, mikor megkordult a gyomrunk újra, hiszen ebédre sem ettünk semmit mikor hazajöttünk.

- Rendelek kaját – álltam fel, majd a szekrényhez indultam és kihúztam a kedvenc felsőmet, melyet tőle kaptam a születésnapomra és magamra húztam. Vigyorognom kellett, mikor felállt ő pedig a póló párját húzta magára. Némán akart célozni, de én még mindig nem akartam megérteni, így homlok ráncolva és ajak biggyesztve huppant vissza az ágyra. – A White Bomb –ból jó lesz, nem? – kérdeztem, miközben farmer shortot húztam bugyi nélkül. Igazából melltartó sem volt rajtam, de túl lusta voltam felvenni. Persze tudtam, hogy mindjárt jöhetek fel és vehetek fel egyet, mert a srácok be fognak lassan futni.

- Aha – mondta, miközben a telefonjába meredt.

- Oké – kaptam fel az én készülékemet az asztalról, majd leszaladtam a lépcsőn és a konyhába mentem. Egy hadseregre való kaját rendeltem, Niall hozza majd a tortát, szóval amiatt nem aggódtam. Rám Liam volt bízva és a kaja, Louis hoz alkoholt, Harry meg magát, mivel neki nem jutott semmi. Miután megrendeltem, rendet raktam kicsit a nappaliban, kipakoltam a mosogatógépből végül pedig visszaindultam Liamhez, hogy megnézzem, mit csinál. A hálóban nem volt, a dolgozószobájának az ajtaja viszont nyitva volt, így arra indultam. Éppen leült a zongora elé és maga előtt rendezgette a kottákat, én pedig önkénytelenül is elmosolyodtam. Arca komoly volt, és eltudtam volna őt órákig nézni, de ő máris észrevett. Apró mosolyra húzódott a szája, én pedig megindultam felé.

- Mi jót csinálsz? – támaszkodtam meg a zongora elején.

- El akarom játszani az új dal dallamát.

- És énekelsz is hozzá? – kerültem meg a zongorát, majd leültem mellé.

- Nem, mert a szöveget még nem fejeztem be – ezzel fogta a szöveget és eldugta a kotta mögé, mire megforgattam a szemeimet.

- Jól van akkor, halljuk.

Figyeltem amint hosszúujjai a zongorán játszanak, és teljesen elbűvölt milyen könnyedséggel és mennyire profin szólaltatta meg a hangszert. A dallam néhol gyors volt, néhol pedig lassú, de annyira gyönyörű, hogy észre sem vettem, hogy könnyek szöktek a szemembe. Fejemet Liam vállára hajtottam és próbáltam elpislogni a könnycseppeket, melyek amilyen gyorsan megjelentek, végül olyan gyorsan el is tűntek. Mikor a végéhez ért, átírt valamit a kottán, én pedig halkan arra kértem, hogy játssza el újra. Szó nélkül újra kezdte, én pedig lehunyt szemekkel élveztem amint a zongora hangjai a fülemet simogatták. Akaratlanul is eszembe jutott a gyerekkorom, mikor nekem is zongorán kellett tanulnom és, hogy mennyire is élveztem, mikor anya tanított, vagy éppen játszott nekem. Liam szavai újra és újra elhangzottak az elmémben, miszerint adnom kellene nekik még egy esélyt. Annyira belemerültem az emlékekbe, hogy észre sem vettem, mikor Liam abba hagyta a dallamot. Felemeltem a fejem, majd ránéztem, mert éreztem, hogy ő is figyel engem.

- Hogy tetszett?

- Gyönyörű volt. Nagyon kíváncsi vagyok a szövegére – mosolyodtam el, ő pedig az arcomhoz nyúlt, kezét ráfektette, majd hüvelykujjával letörölt a szemem alól egy könnycseppet.

- Min gondolkoztál? – kérdezte én pedig elszakítottam a tekintetemet az övétől.

- Gyerekkoromban nekem is tanulnom kellett zongorán játszani.

- Valóban? A szüleid akarták, vagy te?

- Anya és tanár mellett ő is tanított az elején. Mikor még gyerek voltam.

- És szeretted?

- Igen.

- Gondolod, hogy tudsz még valamit játszani?

Kérdésére a zongorára kaptam a fejem, majd gondolkozni kezdtem a hangokon, végül már tudtam, hogy mi lenne az, ami még talán menne.

- Volt valami kedvenc darabod, amit mindig játszottál? – kérdezett rá a kigondolt gondolatomra. Bólintottam, majd a kezemet a billentyűkre helyeztem és lassan elkezdtem játszani a River Flows In You első pár akkordját. Persze tudtam, hogy gyorsan kell, de nem teljesen voltam biztos a hangokban, ezért csak lassan nyomtam le őket. Egy sor után újra kezdtem azt valamivel gyorsabban aztán hozzányomtam még pár hangot, többet viszont nem, mert nem voltam biztos a folytatásban. Liam kezeit az enyéim mellé helyezte, majd mutatta, hogy hogyan van tovább. Arcomra mosoly kúszott, miközben próbáltam lenyelni a torkomban keletkezett gombócot. Végül újra kezdtem egyedül és úgy folytattam, ahogy mutatatta. Egyre több minden kezdett beugrani én pedig minél tovább jutottam a dalban, annál nagyobb volt a gombóc a torkomban. Végül abbahagytam, mert nem akartam sírni egy buta emlék miatt. Tisztában vagyok vele, hogy anya már rég nem olyan volt, mint gyerekkoromban, viszont a gondolata annak, hogy talán miután eljöttem megváltozott egyre többször lebegett fel szemeim elé. Kétség sem fér hozzá, Liam bogarat ültetett a fülembe. – Nagyon ügyes vagy – suttogta Liam a fülembe, majd puszit nyomott a nyakamba, mire elmosolyodtam.

- Mutatsz valami mást is? – kértem, ő pedig bólintott, így én elvettem a kezeimet a billentyűkről.

Liam is érezte, hogy eléggé elérzékenyültem, ezért inkább minél vidámabb dalokat kezdett el nekem játszani. Imádtam a hangját, a zongorával együtt pedig még inkább, kedvem lett volna felvenni telefonra, és megállás nélkül azt hallgatni. A zongora bemutatónkat a csengő hangja szakította félbe, mire felálltam mellőle.

- Megjött a kaja. Mindjárt jövök – nyomtam puszit az arcára, majd elindultam lefelé. Felkaptam a konyhapultról a pénztárcámat, majd megkértem a kiszállítós hölgyet, hogy hordja be nekem a kaját a pultra. Borravalóval fizettem neki, majd miután ellenőriztem, hogy jó kaját hoztak –e ki, visszaindultam Liamhez. Amint megálltam a dolgozószobájának a küszöbén felpillantott rám, majd kissé elkerekedtek a szemei. – Mi az?

- Te fehérnemű nélkül nyitottál ajtót?

- Igen – bólintottam vigyorogva. – Most már értem miért bámult annyira.

- Chanel! – szólt rám mérgesen Liam, mire felnevettem.

- Nyugi már nő volt.

- Oh, az sem jobb! Valószínűleg totál beindult rád – morgott, én pedig kuncogva csóváltam meg a fejemet.

- Nem is bámult, csak azért mondtam, mert imádlak – vigyorogtam, majd rákacsintottam és a hálóba indultam, hogy most már tényleg felvegyek egy fehérneműt. Amint végeztem és éppen visszaakartam menni a dolgozószobába, hallottam, hogy odalent matatnak a zárral, mire elvigyorodtam és lepillantottam a lépcső tetejéről, noha úgy sem láthattam senkit. Én mondtam a srácoknak, hogy majd jöjjenek be. Mintha nem hallottam volna semmit, mentem tovább Liamhoz, aki a zongora tetején írt.

- Így már jobb – pillantott fel rám, mire én ráöltöttem a nyelvemet.

- Héj, minket iderendelnek, de még rendes fogadtatásban sem részesítenek? – hallottam meg a magas hangot, mely természetesen Louisé volt, mire elvigyorodtam. Liam értetlenül kapta rám a fejét.

- Kaja legalább van – kiáltotta Niall.

- Társaság is lehetne – kiabált fel Harry is, Liam pedig úgy pattant fel ültéből, mint akinek tűt szúrtak volna a seggébe.  Kézen fogott, majd már le is húzott az emeletről.

- Srácok, ti mit kerestek itt? – kérdezte totál meglepődve Liam, én pedig elkuncogtam magam.

- Azt hitted, hogy majd elfeledkezünk a szülinapodról? – kérdezte vigyorogva Louis.

- Hát, rólam azt hitte – csimpaszkodtam Liam hátára, majd nevetve puszit nyomtam előre az arcára.

- Akkor te sem felejtetted el? – fordította oldalra a fejét, de hiába, mert nem láthatott.

- Jaj, nem hát – nevettem fel. – Néha tényleg sajnáltalak, de muszáj volt tartanom a számat – csúsztam le a hátáról, a srácok pedig átölelték.

- Oké, sikerült tényleg nagyon meglepnetek – vallotta be szélesen vigyorogva Liam, én pedig örültem, hogy ő ennyire örül. A szívem kétszeresére dagadt boldog mosolyától és legszívesebben szétcsókoltam volna az arcát, de tudtam, hogy erre nem most van a megfelelő pillanat.

- Szia, Chanel – ölelt át mosolyogva Niall, én pedig csak akkor kaptam észbe, mikor megéreztem karjait magam körül. Gyorsan visszaöleltem, majd nevetve elkezdtem vele egyik lábamról a másikra dülőngélni. Niall is felnevetett, majd Harry közénk furakodott és azzal az imádnivaló kisfiús mosolyával nézett rám, majd vett a karjaiba. Kezemet rövid hajába vezettem, ahogy legutóbbi találkozásunkkor is, mikor először láttam így élőben, majd elöl vigyorogva összekócoltam neki, mire elnevette magát.

- Szóval tetszik a hajam, mi? Liam, a csajod az én hajamban turkál – vigyorgott rám Harry.

- Már legutóbb is turkált, most mégis mit tegyek? – jött a beletörődött válasz, mire felnevettünk Harryvel.

- Igen, nagyon imádom a hajad – válaszoltam neki, majd elengedtem és kicsit meglepődtem, mikor Louis elém lépett és átölelt. Bíztam benne, hogy marad normális akkor is, ha Danielle, a barátnője nem tart vele. Cselekedete pedig azt bizonyította, hogy így van, így mosolyogva öleltem meg én is őt röviden.

- Akkor együtt terveltétek ki? És te meg direkt nem köszöntöttél fel? – nézett rám Liam, miközben a konyha felé indultunk meg, mert a jelek szerint mindenkit oda húzott a gyomra.

- Gondoltam, húzom egy kicsit az agyadat – vontam vállat vigyorogva. – Jaj, néha olyan fancsali képet vágtál – nevettem fel, majd elé álltam és átöleltem. – Boldog szülinapot te bolond – nyomtam egy rövid csókot az ajkaira.

- Köszönöm – mosolygott aranyosan, majd még egy csókot adott, végül elengedte a derekam én pedig elléptem előle és neki láttam kicsomagolni az ételeket. – Mikor jöttetek Londonba? – kérdezte Liam, miközben leült az egyik bárszékre, a fiúk meg csatlakoztak hozzá.

- Egy- két napja – válaszolt Niall. – Együtt jöttünk.

- Ja, értem. Danielle? – kérdezte Liam Louist, mire én is felpillantottam az említett srácra.

- Dolgoznia kell, ezért nem tudott jönni, de ő is boldog szülinapot kíván.

- Köszi.

- Ti mikor jöttetek el Los Angelesből? – kérdezte Harry, én pedig az alsó ajkamba haraptam, de nem pillantottam fel és vártam, hogy Liam válaszoljon. Megfordultam és a felső szekrényekhez mentem, hogy kivegyem a tányérokat.

- Erm Chanel szülinapja után – mondta Liam, majd megköszörülte a torkát és szinte láttam magam előtt, ahogyan zavartan mocorog a széken, amiért nem beszélhet nyíltan a srácok előtt. Annyira jól ismertem már, hogy megmosolyogtatott, hogy néha a cselekedeteit is előre kitaláltam.

- Ohó, tényleg két ünnepeltünk van – vigyorgott Niall, mire én is elmosolyodtam és visszamentem hozzájuk a tányérokkal.

- Csak egy, az enyém már régen volt – mondtam, majd elkezdtem eléjük pakolni a fehér üvegeket.

- De még nem ünnepeltünk – mondta Harry, mire a másik három srác hatalmas bólintással válaszolt. Kivettem evőeszközöket és poharakat is lehelyeztem eléjük, majd neki láttunk enni, miközben ők már egy újabb témára ugrottak rá.

**

Hiányoztak már a fiúk, és ők is hiányoztak egymásnak, ezt teljesen le lehetett venni. Öntötték magukból a hülyeséget, én pedig rég nevettem már ennyit, mint most. A boros üvegek egyre csak kiürültek, jó pár pohárral legurítottam már én is, a látásom homályos volt a könnyek miatt, melyek a nevetés miatt gyűltek a szemembe. Éppen ezért először azt hittem, hogy a bor és a könnyeim miatt beképzelem magamnak a vakító sárgaságot az udvarban, mikor végül rájöttem, hogy tényleg ég odakint valami a kertben felálltam és próbáltam kivenni, hogy mi az.

- Srácok, valami ég odakint – szólaltam meg, mire először rám kapták a fejüket, aztán ők is a tűz felé néztek.

- Mi a…? – állt fel Liam, majd rögtön elindult kifelé. – Maradjatok itt – szólt, persze Niall nem hallgatott rá és utána szaladt. Mentem volna én is, ha Louis nem kapja el a kezem és húz vissza. Olyan rossz érzés költözött hirtelen belém, hogy egészen megszédültem és inkább visszahuppantam a kanapéra. – A francba, ez rendesen ég oda kint – kiáltotta az előszobából Liam.

- Hívom a tűzoltókat – szólalt meg Harry.

- Nem kell, van poroltó, Niallel eloltjuk. Maradjatok itt – mondta újra, majd becsapta maga után az ajtót.

Ekkor a konyhából előlépett két alak talpig feketében öltözve, pisztolyt szegezve felénk, nekem pedig teljesen kiszáradt a szám. Éreztem, hogy valami rossz fog történni.

- Semmi kiáltás, vagy lövök. Le a földre – szólalt meg Taylor, mire óvatosan Harry és Louis felé pillantottam. Elsőnek mozdultam meg, hogy kövessék a példámat, ekkor viszont Damon elindult felém, elkapta a karomat és magához rántott.

- Chanel! – kiáltott fel Harry, mire Taylor rászegezte a pisztolyát.

- Pofád lapos kiskölyök. Le a földre – mondta Taylor, eközben Damon a kezeimet szorosan a hátam mögé szorította, annyira, hogy felszisszentem.

- Most pedig megvárjuk a hős szerelmest és a kis szöszkét – morogta egészen közelről a fülembe Damon, mire kirázott a hideg. Hideg pisztolyát a combomhoz nyomta erősen, olyannyira, hogy biztos voltam benne, ott marad a nyoma.

- Pénzt akarnak? – szólalt fel Louis, mire Taylor villám gyorsan ugrott szinte. Rettegtem tőle, hogy akár Louis fejébe repíthet egy golyót.

- Oh, nem, nekünk nem pénz kell – nevetett fel, én pedig szorosan összeszorítottam a számat és megfeszítettem a testemet.

- Ne is próbálkozz bármilyen trükkel édesem, vagy a barátaid bánják meg – mormogta a fülembe Damon de elég hangosan ahhoz, hogy a két srác is hallhassa.

Összeszorítottam a fogaimat, de annyira, hogy a végén már belesajgott. Damon erősen szorította hátra a kezeimet, melyek fájtak, de ez volt az, ami legkevésbé érdekelt. Jobb lábával az én jobbosom elé lépett, ezzel azt leszorítva, hogy rúgni se tudjak. Azt kívántam, hogy Liam és Niall bár ne jönnének vissza, viszont mikor meghallottam az ajtó nyitódását, az idegesség akkor csapott belém a legjobban. Mi a faszt akarnak Damonék?

- Nocsak, nocsak. Sikerült eloltani a tüzet? – tartotta feléjük Taylor és Damon is a pisztolyt gondolom mikor beléptek a nappaliba. Én nem láttam őket, mivel Damon szorított magához és moccanni sem bírtam. – Le a földre kisgyerek. Te pedig, ide hozzám – kapta el Taylor Liamet, majd ugyanúgy magához szorította akárcsak engem Damon. Ekkor ő a testével oldalra fordult, engem pedig cipelt magával úgy, hogy Liammel egymással szemben legyünk. Előttünk a földön feküdt Harry, Niall és Louis. Lehunytam a szemeimet, mielőtt Liam barnáiba néztem volna. Nem akartam rá pillantani, mégis muszáj volt. A szívembe akkorát nyilallt, hogy azt hittem belehalok. Olyan fájdalmat éreztem belül, melyet senki el nem tud képzelni. Taylor a fejéhez szorította a fegyvert, én pedig tudtam, hogy a legrosszabb rémálmom készül éppen beigazolódni.

- Milyen szépen összegyűltetek, csak nem ünnepeltek valamit? – szólalt meg könnyed hangon Damon.

- Mintha nem tudnád – köptem a szavakat, mire a másik kezét az állam alá szorította, így olyan volt, mintha fojtogatna. Alig kaptam levegőt.

- Mindjárt beszélhetsz Chanel, ne aggódj.

- Hé, eldobni a telefont! Golyót repítek a kezedbe és hidd el, hogy nem fogsz tudni semmit sem tárcsázni – indult Taylor Liammel együtt Louis felé, majd rátaposott az iPhonera és félre rúgta.

- Chanel, csak, hogy tudd, bármilyen trükk és mindenki meghal – szorított meg jobban Damon, mire levegő után kezdtem kapkodni, végül köhögés hulláma hajtott rajtam végig, mikor lazított a szorításán. – Szóval, most beszélhetsz angyalom. Ki vagyok én? – kérdezte, én pedig összeszorítottam a számat, és mikor nem szólaltam meg, a kezemet is jobban megszorította, és a levegőt is kinyomta belőlem. – Azt mondtam, hogy most beszélhetsz – sziszegte, én pedig újra köhögni kezdtem, miközben a levegő után kapkodtam.

- Damon – hörögtem, ő pedig végre gyengített a szorításán, így kaptam levegőt, noha minimálisan.

- Helyes. Honnan ismersz engem?

- Egy buliból – mondtam, mire felhorkantott.

- Ez nem igaz, ott találkoztunk először. Beszélj Chanel, ideje, hogy kitálalj! Azt hitted, hogy majd én elnézem neked amint ide- oda repülgetsz a gazdag barátaiddal? Mondd csak el az igazságot! Hagy hallják! – suttogta a végét a fülembe mocskosan vigyorogva, én pedig Liamre néztem. Láttam azt a mérhetetlen rémültséget a szemeiben, melyek elkezdtek az értetlenség csillogásával keveredni. Nos, itt a vége. Eddig tartott a kapcsolatunk. Egy éven át. Istenem, miért szeretem ennyire? – Beszélj ribanc.

- Sajnálom – suttogtam Liam szemeibe nézve, mire ő nagyot nyelt és megrázta a fejét. Az ajkamba haraptam és újra elsuttogtam, hogy sajnálom, mire Damon megint úgy leszorított, hogy nem kaptam levegőt. – Damonnal akkor találkoztam mikor megérkeztem Londonba és még nem volt semmim se – hörögtem. Ez a féreg pontosan tudta, mennyire nehezen esik érzelmek miatt beszélni, hát rászolgál, hogy fizikailag is már- már képtelen legyen. – Azt mondta, hogy ő tud nekem munkát adni, én pedig bármiben benne voltam. Még akkor is lázadtam a szüleim ellen. Tisztában voltam vele, hogy nem tisztességes munkám lenne, de nem érdekelt. Sőt, annál jobban izgatott – mikor engedett a szorításán levegő után kapkodtam egy ideig, végül tovább beszéltem, végig Liam szemeibe bámulva. Istenem, miért kell ezt tennem vele? – Egy bűnbandába csöppentem bele és az első feladatom az volt, hogy lopjam el valami részegnek a pénztárcáját egy buliban – ekkor a tekintetem Harryre siklott, hiszen ő volt az áldozatom akkor. – Harry pénztárcáját vettem el, de akkor még nem ismertelek és fogalmam sem volt róla, amíg nem találkoztunk – hörögtem, mert Damon megint annyira szorított, hogy alig kaptam levegőt. – Az én feladatom mindenütt az volt, hogy beépüljek a munkahelyre hamis személyiséggel és készítsem elő a rablást.

- Oh, ne szerénykedj, hát nem emlékszel mennyire imádtad ezt csinálni? És milyen ügyesen oldottál meg bármit, amit rád bíztam? – mondta mézes- mázos hangon Damon, nekem pedig felfordult a gyomrom. – Mondd el, melyik volt a legutolsó bevetés, amelyben részt vettél.

- Ez a féreg kitalálta, hogy törjünk be Niallhoz, de amint a lakásban voltunk, beindítottam a riasztót, így elhúztunk – néztem a szőke hajú srácra, aki elkerekedett szemekkel bámult ránk. – Ezért csak a grill sütőt tudták elcipelni.

- Tudtam, hogy te voltál az – szorította meg a kezemet Damon, én pedig csillagokat láttam a fájdalomtól, szerintem már teljesen kifordította az egészet.

- Mindent nagyon sajnálok Liam. Soha sem akartalak belekeverni, és hazudtam rólad ameddig csak lehetett, de aztán már… képtelen volt. Ők vertek meg téged is – suttogtam a könnyeimmel küszködve, és végül örültem neki, amiért mindegyik a helyén maradt. Nem kellett, hogy a két idióta előtt gyengének tűnjek. – Dylan pedig nem volt az unokatestvérem, csak rajta kaptál, mikor telefonáltunk és muszáj volt valamit hazudnom. De tudnod kell, hogy soha sem csaltalak meg! Arra nem vetemednék. Úgy szeretlek – remegett meg az alsó ajkam, de aztán összepréseltem őket.

- Oh, milyen megható. Azt bezzeg képtelen voltál észrevenni, hogy én, akinek mindent köszönhetsz, több éve a nyálamat csorgatom utánad. Tudod, néha bemostam volna magamnak annyira szánalmas volt az egész helyzet – sziszegte Damon, én pedig alig akartam hinni a füleimnek. Őszinte döbbenet ült ki az arcomra, mert erről fogalmam sem volt. Shanet sejtettem, hogy érez valamit irántam, na, de hogy Damon? – Egy mocskos ribanc vagy, amiért játszottál velem, mégis soha egy büdös jelet észre nem vettél. Amúgy is megöltem volna mindenkit, de, ha az enyém nem lehetsz, hát akkor másé sem.

Úgy éreztem, menten elájulok, szavai összenyomták a mellkasomat és kipréseltek belőle minden levegőt.

- Engedd el őket. Kérlek – suttogtam, leginkább köhögtem. – Engem kinyírhatsz, de őket engedd el.

- Abban hol lenne a szórakozás? – kérdezte Damon.

- Damon, kérlek. Engem büntess – hörögtem.

- Nem érdekel, mit mondasz Chanel. Már régen nem érdekelsz. Megdöglöttök mindannyian eme csodás estén. Egy költő veszett el bennem, nem igaz? – kérdezte, én pedig villám gyorsan cselekedtem. Felemeltem a bal lábamat, majd egyszerre rúgtam ki Taylor kezéből a pisztolyt és emeltem fel a jobb sarkam Damon tökébe találva, és ezzel őt lebénítva. Eldördült egy lövés, én pedig hirtelen semmi mást nem éreztem magam körül.

[63. - Nagyon hülye voltam]

Oh helloooo,
umm nem tudom mit mondhatnék a fejezetről úgy, hogy ne árulnék el sokat, szóval inkább nem mondok semmit, és lentebb elolvashatjátok lolz. Nagyon örültem az öt pipának és egy kommentnek a legutóbbi rész alatt, nyugodtan írjátok meg most is, mit gondoltok a fejezetről, van -e ötletetek, mi fog történni a blog végén, hiszen már csak két fejezet és epilógus van hátra és a végsőkig nem sokat árultam el semmiről.:D Szall kíváncsi lennék az ötleteitekre, tippjeitekre, írjátok meg milyen sorsot kívántok, a szerelmes párunknak.:3 Jó olvasást!Xx♥

Chanel Adele Sangster

Miután lehiggadtam, leültem egy fa tövébe és figyeltem az előttem elhaladó járműveket, valamint gyalogosokat. Próbáltam teljesen kiüríteni a fejemet, és miután ez sikerült, sokkal jobban éreztem magam. Egy idő után kezdtek leragadni a szemeim, és minden, amire vágytam, az egy jó kiadós fürdés és alvás volt. Ezért aztán felhívtam Liamet, akinek korábban küldtem egy üzenetet, hogy minden rendben van velem, csak szeretnék egy kicsit egyedül lenni. Ezt ő tudomásul is vette, amiért roppant hálás voltam neki. Viszont megkért rá, hogy szóljak, mikor jöjjön értem, pedig egyáltalán nem akartam egy madzagon rángatni szegény srácot. Végül is felhívtam, és megkértem, hogy jöjjön el értem. Leolvastam az utca nevét és egy házszámot, ami velem szemben volt, majd minden további mondat nélkül leraktuk a telefont. Tisztában vagyok vele, hogy haragszik rám. Én is haragszok magamra.

Fél óra múlva megállt a járda mellett az ismerős kocsi, én pedig gyorsan beszálltam, hogy Liam tudjon is tovább hajtani.

- Köszönöm, hogy értem jöttél és adtál időt – mondtam halkan.

Válaszul csak bólintott egyet, én pedig mélyen beszívtam a levegőt, majd a fejemet jobbra fordítottam és az ablaknak döntve azt, kibámultam az üvegen.

Mikor visszaérkeztünk a hajóhoz Liam lehuppant a nappaliba a laptopjával, én pedig elmentem zuhanyozni. A Batwomanes pólómba rendesen beleizzadtam most, ráadásul az van rajtam mióta megkaptam így a szennyes közé hajtogattam, majd egy szürke Calvin Klein fehérnemű szettet húztam magamra. Ezután kifésültem a hajam, majd kiindultam a nappaliba Liamhez.

- Liam… - kezdtem, majd megálltam előtte.

- Mhm? – hümmögött, majd felnézett rám.

- Szeretnék hazamenni. Londonba – mondtam halkan, mire Liamnek megdöbbentség suhant át az arcán, de aztán rendezte az arcvonásait.

- Máris? – kérdezte.

- Amilyen gyorsan csak lehet, igen – bólintottam. – Lefoglalom én a jegyeket meg minden, csak szólni szerettem volna.

- Ja, kösz, hogy tájékoztattál – nézett vissza a gépbe. – Foglalok jegyeket.

- Liam… - sóhajtottam fel, de rám sem nézett, így megráztam a fejem, majd megfordultam és visszaindultam a szobába. Hatalmas gombóc keletkezett a torkomban, mert még sosem vesztünk össze ennyire komolyan. Ha vitatkoztunk is, az csak egy kis vita volt, valami értelmetlen dolgon, amiért két percre megharagudtunk a másikra, de aztán mindig ennyi volt. Most viszont teljesen más a helyzet. Nyílván, mert most kapott rajta a necces hazugságaim egyikén. Cserébe, vagy nem cserébe viszont én is haragszom rá, amiért a kérésemnek ellen ment a családom előtt, az ő pártjukra járt és még le is járatott előttük. És bár én tartozok neki magyarázattal, egyszerűen nem megy, hogy egy ilyen sokáig hordott titkot eláruljak neki.

Elővettem a bőröndömet, majd neki láttam a ruháimat a beépített szekrényből a kofferbe hajtogatni. Közben kivettem egy halvány zöld színű pulóver szerűséget, hogy, ha Londonban hidegebb lenne, ne fagyjak meg mikor megérkezünk, viszont, ha meleg lesz ne is süljek meg, tekintve, hogy az ujjai és a hasa is rövid volt, tehát jóval maradt nem fedett terület. Erre rávettem egy fekete kantáros farmer rövidnadrágot, bokazoknit húztam és a fehér Converse csukámat vettem fel végül a lábaimra. Miután bepakoltam felöltöztem, majd a hajamat egy magas lófarokba kötöttem, és kihalásztam még egy fekete baseball sapkát, amit a telefonom mellé raktam, hogy majd később felveszem. Mivel gondoltam, hogy nem fogunk sokat kommunikálni az úton Liammel, ezért kikészítettem az iPademet, amin majd filmet tudok nézni a hosszú repülőút alatt valamint a fülhallgatómat. Végül nekiláttam behajtogatni Liam ruháit az ő bőröndjébe, mikor bejött.

- Lefoglaltam a jegyeket, este nyolckor száll fel a gép. Nem sokára indulhatunk a repülőtérre.

- Rendben, én összepakolom a ruháidat.

- Oké, köszi. Nem vagy éhes? Összedobok valamit, amit eltudunk vinni, mert még van a hűtőben néhány dolog.

- Oké – bólintottam, miközben tovább hajtogattam, ő pedig újra magamra hagyott. Egyszerűen utálom ezt és közben rettentő lelkiismeret furdalásom van.

**

Mosott szarként érkeztünk meg Londonba, a kedvem a béka feneke alatti béka feneke alatt volt. Ahogy előre megjósoltam alig szóltunk egymáshoz a repülőúton, míg ő dalt írt, addig én filmet néztem és aludtam. Hála a kajának amit összedobott nem haltunk éhen, mondjuk a repülőn is lett volna alkalmunk ételt vásárolni, de akkor pocsékoltuk volna az élelmiszereket és minden ment volna a kukába. A repülőtéren miután leszálltunk és összeszedtük a csomagjainkat leszólított egy lány, aki persze közös fényképet szeretett volna Liammel. Így természetesen megálltunk, és miközben ők elkészítették a fényképet és váltottak pár szót, addig én Liamet figyeltem, akinek az arcán őszinte mosoly terült el. Ez engem is megmosolyogtatott kicsit, hiszen roppant aranyos volt. Aztán eszembe jutott, hogy rám már egy teljes egész napja nem mosolygott így, a szívem pedig rögtön vérezni kezdett. Hiányzott ez a mosolya, utáltam, amiért ezt történt és gyűlöltem a családomat, amiért felbukkantak és megkavartak mindent.

Miután hazaértünk kipakoltunk a bőröndökből, elindítottam egy adag mosást, mert persze a szennyes szépen összegyűlt, végül miután gyorsan lezuhanyoztam beájultam az ágyba. Küldtem egy sms –t Cibellenek, hogy s.o.s –ba haza kellett jönnünk Londonba, és majd felhívom holnap, majd leraktam a telefonom és a másik oldalamra fordultam az ágyban. Liam még a fejtámlának támaszkodva ült és szintén a telefonján babrált, én pedig kicsit közelebb húzódtam hozzá, bár úgy is tudtam, hogy nem fogja a csupasz vállamra helyezni a kezét és nem kezd majd el cirógatni, mint ahogyan azt mindig is teszi. Szomorúan merültem mély álomba.

**

Másnap reggel mikor felkeltem Liam már nem volt mellettem, engem pedig újra mellbe vágott az a hülye érzés, amit bűntudatnak hívnak. Totál kedvetlenül keltem ki az ágyból és indultam meg a fürdő felé, majd miután ott elvégeztem a dolgaimat, az utamat tovább folytattam az alsó szint felé. Amint leértem befordultam a nappaliba, majd rögtön Liam került a látókörömbe amint a kanapén ült és a telefonjával foglalatoskodott, viszont mikor meghallotta, hogy jövök lerakta azt és szemét az előtt szóló plazma tévére vezette, míg kezébe fogta a villát, mely az ölében lévő tányérban pihent. Aztán a tekintete lassan rám kúszott, én pedig ellöktem magamtól a falat és elindultam a konyha felé.

- Jó reggelt! – szóltam neki, közben ügyeltem rá, hogy ne takarjam sokáig a tévét, melyet nézni szándékozott. Visszaköszönt hűvösen, ami miatt a gyomrom megremegett, végül egy hatalmas csomó keletkezett ott. A torkom teljesen kiszáradt ez alatt a pár másodperc alatt, és legszívesebben lekuporodtam volna bőgve a padlóra.

Reggeli gyanánt készítettem egy szendvicset, habár pár falat után nem ment le több a torkomon, így átlátszó fóliába csomagoltam és a hűtőbe raktam. Egy pohár hideg vízzel indultam meg újra az emelet felé, miközben egy árva szót sem szóltunk egymáshoz Liammel. Kellett pár perc az ágyon ülve csendben amíg összeszedtem magam, majd egyszerűen kikaptam pár ruha darabot a szekrényből és magamra húztam azokat. Fogtam egy hátizsákot, beledobáltam a dolgaim, a nyakam köré raktam a beats fülhallgatómat, majd a telefonomat és a szemüvegemet a kezembe fogva szaladtam le a lépcsőn. A nappali küszöbén aztán újra megálltam és Liamre néztem.

- Kérsz valamit a boltból? – kérdeztem, miközben próbáltam a legmegbánóbb és egyben legártatlanabb arcot magamra ölteni.

- Kis dobozos kólát vehetnél párat, mást nem. Gondolom úgy is kaját mész vásárolni.

- Igen, és meglesz.

- Csak ennyit. Köszi.

- Mhm, rendben – bólintottam. – Majd jövök – intettem egyet bénán felé, majd inkább gyorsan megfordultam és az előszobába mentem. Belebújtam a conversembe, majd a fejembe húztam egy fekete baseball sapkát, majd mivel nem volt merszem csak úgy elvenni Liam kocsi kulcsát a helyéről megindultam a lakásom felé gyalog. A fejhallgatómat csatlakoztattam bluetoothon keresztül, majd elindítottam Shawn Mendes egyik új számát és sétálni kezdtem. Autóval körülbelül harminc percre van a lakásom, de szerintem sétálva kicsit hosszabb lesz az út. Nem igazán érdekelt, hiszen a nap sütött, nem sokkal később pedig el is kezdtem izzadni a hosszú ujjú pulóverbe, amit magamra húztam. Mondjuk akkor is jól esett sétálni.

**

Pár óra múlva parkoltam a felhajtón Liam garázsa előtt, majd kiszálltam. Kivettem a bevásárló táskákat, majd felsiettem velük az ajtó elé. Ott leraktam őket, mert nehezek voltak, majd előhúztam a kulcsomat és kinyitottam a bejárati ajtót. Miután behordtam a táskákat az előszobába becsuktam az ajtót, levettem a cipőmet és újra a kezembe vettem az élelmiszereket.

- Szia – köszöntem Liamnek aki a kanapén ült és egy füzetbe meredt, majd mikor meghallott felnézett.

- Szia, várj, segítek – rakta félre azonnal a füzetet, majd felállt és elvett három táskát tőlem. Kissé megkönnyebbülve folytattam az utamat a konyhába, majd mindent felpakoltunk a pultra. – Mivel mentél el?

- Hazasétáltam a kocsimért, így az most itt parkol a garázs előtt.

- Elvihetted volna az én kocsimat is – mondta, én pedig pár másodperces késéssel suttogtam, hogy tudom. Elkezdtem a táskákból kipakolni, ő pedig némán segített. Miután minden a helyére került Liam visszaindult a nappaliba én pedig sóhajtva utána.

- Liam. Ne haragudj rám, annyira hülye vagyok. És utálom ezt, hogy rosszban vagyunk. És értem miért haragszol rám és teljesen igazad van. Csak arra kérlek, hogy hallgass végig.

- Rendben – mondta, majd leült én pedig megálltam előtte.

- Szóval miután eljöttem otthonról és megérkeztem ide Londonba, nevet változtattam, mert azt akartam, hogy a családom sose találjon rám. Már évek óta Chanelnek hívnak, teljesen hozzá szoktam és én elakartam mondani neked, hogy korábban nem így hívtak, csak nem tudtam, hogy hogyan fogsz rá reagálni. Féltem, hogy nagyon dühös leszel. Persze, így az egész sokkal rosszabb. Sajnálom – sütöttem le a szemeimet.

- Tudod, totál ledöbbentem mikor meghallottam az anyukádtól a nevedet, aztán az ő vezetéknevét is. Átvertnek éreztem magam, de már rájöttem, hogy felfújtam a dolgot. Ettől még nem vagy más személy, és ugyanúgy szeretlek Chanelként, mint Palmerként – mondta, nekem pedig egy apró mosoly kúszott az arcomra, noha fura volt tőle az igazi nevemet hallani.

- Én is nagyon szeretlek. És ne haragudj rám – mondtam újra, mire felsóhajtott, megrázta a fejét, fél oldalasan elmosolyodott és kitárta a karjait. Szinte azonnal közéjük bújtam és fejemet a nyakába temettem. Megnyugvás járta át a testem a karjai közt és végre megint úgy éreztem magam, mint aki tud lélegezni. – Tényleg ne haragudj rám – suttogtam a fülébe, majd a fejem visszadugtam a nyakához és mélyen belélegeztem az illatát. – Nagyon hülye voltam.

- Nem haragszom Chan – simogatta a hátam. – De, ha akadnának még ilyen titkaid, azokról tudnom kell. Őszintének kell lennünk egymással.

- Igen, tudom, és nincs semmi más. Ígérem, semmi mást nem fogsz így megtudni – ráztam meg aprót, a fejemet közben erősen az ajkamba haraptam, csak hogy a fájdalommal eltereljem száguldó gondolataim. Hát persze, még hogy nem fog semmi mást megtudni.

Elhúzódtam tőle, hogy a szemeibe tudjak nézni. Az arcán egy mosoly ült, én pedig a kezemet oda csúsztattam, majd lehajoltam hozzá és ajkaimat az övéire tapasztottam.

- Baby? – kérdezte amint elhúzódtam tőle.

- Igen?

- Erm… főzöl valamit ebédre? – kérdezte, majd lepillantott az ölembe, ahol az ujjaival játszottam.

- Igen – nevettem fel. – Már éhes vagy?

- Mhm, egy picit – bólogatott.

- Oké, akkor elkezdem. Egyébként min dolgozol? – néztem a mellettünk heverő füzetre.

- Egy új dalon – felelte, miközben a szemeivel az arcomat vizslatta.

- Még nem vagy kész vele?

- Nem, még csiszolgatom.

- Akkor gondolom, nem mutatod meg – néztem rá mosolyogva.

- Jól gondolod – vigyorodott el. – Majd ha kész lesz.

- Azt elárulod, miről szól?

- A- a – rázta meg a fejét. – Most pedig csináljunk ebédet – ütögette meg a combomat ezzel jelezve, hogy emelkedjek fel az öléből.

- De vidám? Vagy szomorú? Gyors? Lassú? – erősködtem továbbra is.

- Ígérem, te leszel az első, aki majd hallja, oké? – nyomott egy rövid csókot az ajkaimra.

- Rendben – bólintottam, majd fel álltam, megfogtam a kezét és felhúztam őt is.

**

Ebéd után bealudtunk összebújva a kanapén, majd csak délután ébredtünk fel. A telefonom hangosan csörgött elég közel hozzánk, így persze mindketten megugrottunk. Hunyorogva nyúltam érte, majd meredtem a képernyőre, melyen Hazel állt. Felsóhajtottam, majd lehalkítottam és anélkül, hogy felvettem vagy ignoráltam volna a hívást, visszatettem az asztalra.

- Ki volt az? – motyogta Liam, én pedig felé fordultam és kezemet átvetettem a mellkasán.

- Anyám – dünnyögtem vissza. – Egész nap hívogat és fogalmam sincsen, hogy honnan a fenéből szerezte meg a számomat.

- Erm… lehet, hogy én adtam meg neki? – szólalt meg halkan Liam, mire felemeltem a fejem és kinyitottam a szemeim. – Ne haragudj baby, de hogyan mondhattam volna neki nemet az egész családod előtt?

- Jól van, mindegy – sóhajtottam fel és az államat megtámasztottam a mellkasán. – Úgy sem fogom neki felvenni a telefont.

- Tudom, hogy nehéz neked, és nem kéne az egészbe belekevernem magam. Meg nem is érthetem a problémádat velük, de én annyira örülnék neki, ha később tudnál nekik mégis egy esélyt adni. Láttam édesanyád arcán, hogy igazán nagyon örül, hogy lát, még akkor is, ha te nem így tettél. A tesóid pedig olyan szinten le voltak döbbenve… mintha nem is ismernének téged – mondta halkan, én pedig tudtam, hogy igaza van.

- Igazából a húgom kicsi volt mikor eljöttem, szóval talán nem is nagyon emlékszik rám. Az öcsémmel pedig akkor találkoztam először, mikor te. Tudtam, hogy anya terhes volt, mikor leléptem, de nem érdekelt. Csak az járt a fejemben, hogy szegény gyerek milyen rémes családba születik bele. Leana pedig, nos, ő egy cseppet sem változott – nevettem el magam kínosan. – Pontosan ugyanúgy ütötte bele az orrát a dologba, mint régen. Te nem vetted észre a viselkedésen azt az uralkodást, mérhetetlen nagyképűséget és gőgösséget, melyet mindennél jobban utálok? Már csak a beszédstílusukon is lehet érezni.

- Hát nem tagadom, rögtön éreztem mennyire… tekintélyesek és milyen a hozzáállásuk az emberekhez.

- Erről beszélek – ráztam meg a fejem, majd felültem.

- De talán már nem olyan rémesek, mint voltak. Tudom, hogy sokkal régebben szeretted őket. Nem hiányoznak úgy, mint azokból az időkből?

Ezen elgondolkoztam, miközben a rezgő telefonomat néztem az asztalon. Azóta vagy kétszer újra próbált elérni anya.

- De, persze hogy hiányoznak azokból az időkből. De azóta nagyon sokat változtak sajnos.

- És azóta is, mióta te eljöttél tőlük.

- Ez nem biztos Liam. Értem, amit mondasz, és igazad is van. De jelenleg nem tudom rávenni magam, hogy felvegyem neki a telefont. Talán majd később, ahogy te is mondtad. Most viszont még nem.

- Rendben Chanel, én nem erőltetek semmit. Illetve talán egy sms –t küldenék anyukádnak, csak, hogy ne aggódjon miattad. De csak egy sms. Semmi más. Ígérem.

- Jól van, legyen, ha ez téged is megnyugtat. Tessék itt a száma, másold ki – dobtam az ölébe a telefonomat, mire elkapta a csuklómat és kényszerített, hogy nézzek rá.

- Ugye nem haragszol meg érte?

- Nem – ráztam meg a fejem mosolyogva. – Üzenj neki. És tudom, hogy igazad van az egésszel kapcsolatban, csak kell még egy kis idő.

- Büszke vagyok rád – mosolyodott el, majd puszit nyomott a homlokomra és a kezébe vette a telefonomat. Elmosolyodtam, majd figyeltem még egy ideig, amíg a hívás listába lép és anyám neve melletti i –re kattintva kimásolja magának a telefonszámát. Végül felálltam és a konyhába indultam, majd kivettem két dobozos kólát a spájzból és azokkal indultam vissza hozzá.

Kicsit később úgy döntöttünk, hogy kimozdulunk a városban, mert Liam még nem volt kint és nem tudtuk, hogy mit kezdjünk magunkkal. Éppen, hogy kitettem a lábam az ajtón megzörrent a telefonom a zsebemben, ezért kivettem és a képernyőre pillantottam és meglepődve konstantáltam, hogy maga Damon írt nekem sms –t. Pedig, ő szinte sosem telefonál vagy sms –ezget a telefonjával. Az üzenetben az állt, hogy menjek a barlangba. Gondoltam, hogy fontos dologról van szó, ezért üzent ő maga, viszont őszintén megmondva, nem érdekelt. Eszem ágában sem volt lemenni a barlangban most, különösen most, mikor Liammel alig pár órája békültünk ki az eddigi legdurvább veszekedésünk után. Damonék oldják csak meg a dolgukat nélkülem, én nem megyek.